3. rész: Parti Idő!

Sziasztok! Megérkeztem az új résszel! :) Bővítettem az adatlapokat 2 új szereplővel, amit ide kattintva megnézhettek. :) Ezzel a résszel kívánok Boldog Új évet minden kedves olvasómnak! :)

Mikazuki-chan

Egy hang hívogatott. Olyan távolinak tűnt. Ekkor megjelent előttem egy angyal.

- Nicole! Nicole! – szólongatott lágy hangon. Olyan kellemes volt. Örökké elhallgatnám. Hirtelen, a szép angyali arc helyett, Nick arca termett ott, és üvölteni kezdett.

- Nicole! Kelj fel! – szemeimet hirtelen nyitottam ki, fel sem fogtam mi történik, a bátyám rázta a vállamat.

- Kyaaa! Mi van már? – nyávogtam.

- Kelj már fel! Valakinek kaját kell csinálni! Mégis te vagy a nő a házban! – meredten néztem rá.

- Most csak viccelsz, ugye? – néztem rá szikrázó szemekkel. – Csak azért keltettél fel, hogy kaját csináljak? – üvöltöttem a képébe.

- Őőő… Aha – húzta el a száját.

- Grr!

Kínkeservesen kimásztam az ágyból, majd kitessékeltem bátyámat. Miután a reggeli teendőimet elvégeztem, magammal rángattam vásárolni.

- Nee, miért? – siránkozott.

- Mivel felkeltettél, és akarsz enni, azért – morogtam rá. Megadta magát, és eljött velem. Persze a cipekedésnél is szükség lesz rá. Hamar végeztünk, és azon kaptuk magunkat, hogy nagy szatyrokkal baktatunk hazafelé.

- Hé, cica! – szólt egy hang a hátunk mögül, mire megfordultunk. Felvont szemöldökkel néztem a 19-20 éves körüli fiúkat.

- Gyere el velünk szórakozni, nem bánod meg! – kacsintott rám az egyik.

- Hagyjátok békén a húgomat! – förmedt rájuk Nick.

- A húgod? – röhögtek fel, majd összenéztek. – Reggel húgom, este dugom, mi? – hahotáztak. – Habár, ha így nézne ki a húgom, engem se érdekelne a vérfertőzés – gondolkozott el az egyik. Nick-et sikerült felhúzniuk, ugyanis nekirontott az egyiknek. Uhh. Ha úgy nézzük, miattam veszekednek, szóval az egyiket próbáltam lefogni.

- Na, szépségem, addig te gyere velem – simogatta meg az arcomat a fekete hajú, majd elkezdett rángatni.

- Na, ne rángass! – kiabáltam rá, mire pár járókelő erre nézett. Többen is idejöttek segíteni és, idézem, elhajtották a „huligán kölyköket”.

- Rendes vagy fiam, hogy megvédted a barátnődet – veregette meg tesóm vállát egy férfi.

- Ő a bátyám – javítottam ki.

- Ó! Milyen aranyos kis testvérek vagytok! Az én gyerekeim folyton marták egymást, és egyszer úgy összevesztek, hogy azóta is utálják egymást! - gondolkozott el, mire mi összemosolyogtunk.

- Nagyon szépen köszönjük a segítséget, de nekünk most mennünk kell – köszöntem el a férfitől, majd egy utolsó „pá-t” intve hazafelé vettük az irányt. Az ebéddel hamar kész lettünk, majd miután bedörgöltük, elkezdtünk készülődni a bulira. Nem öltöztem ki különösebben. Nagyban pakoljuk ki a kajákat, amikor a telefonom őrült pityegésbe kezdett. Kíváncsian néztem meg, és mikor elolvastam az üzenetemet, halkan felkuncogtam. Nick kérdőn néz rám.

- Csak Yasmen-ék… Nem találnak ide – nevettem továbbra is. – Na, ha nem baj, akkor eléjük megyek.

- Oké, de siess! – s ezzel el is indultam. Pár utcával arrébb meg is találtam a tehetetlen báránykáimat. Mikor megláttak, megkönnyebbülten rám mosolyogtak.

- Ú, de örülök, hogy látlak! Azt hittem, el fogunk tévedni – támadott le Yas.

- A lényeg, hogy itt vagytok, na, gyertek – küldtem feléjük egy mosolyt. Rövid időn belül meg is érkeztünk, és nem várt meglepetés fogadott. Komolyan. Megörültek nekem, mikor megérkeztem.

- Szia! Nicole vagy, ugye? A múltkori kis akciód tök jó volt! Nagy arc vagy! Hívhatlak Coly-nak? Én is ilyen testvért akarok! – jött hozzám oda egy lány, és olyan gyorsan beszélt, hogy alig tudtam kivenni, mit mondd.

- Szia! Igen! Köszi, persze, aha! –erőltettem egy mosolyt az arcomra. Szemeimmel Nick-et kerestem, és mikor megtaláltam, gőzerővel rohantam oda hozzá.

- Te, ez mi volt? – suttogtam neki.

- Nem tudom. Azt hiszem, bírnak az osztálytársaim – felelte, mire megrántottam a vállamat, és lehuppantam a kanapéra. Barátnőim leültek mellém, s még néhányan körénk gyűltek, és beszélgettünk. Egész jó volt a hangulat, az étel-ital fogyott, minden rendben volt. Egyszer csak Nich, és még páran kimentek az udvarra, amivel nagyon nem is törődtem. Nem sokkal később valaki a bandájukból lépett be az ajtón, félmeztelenül, amit nem nagyon értettem. Tekintetével nagyon keresett valakit, majd végül hozzám sétált.

- Öhm, hali. Kérlek, ne kérdezz semmit, csak gyere utánam – eleget tettem kérésének, és követtem.

- Na? – kérdeztem, mire felmutatott a fára, és ott volt egy póló. Aha! Most már értem miért félmeztelen!

- Nicole! Kérlek, mi már megpróbáltunk felmenni érte, de nem sikerült. Mivel te ilyen majompalánta vagy, szedd már le! – kérlelt bátyám.

- Na. Ezért a megjegyzésért még kapsz, és rendben! – futni kezdtem a szobám felé, mire többen is kérdőn néznek utánam. Az a fa az én ablakom alatt van. Mikor felértem, kinyitottam az ablakot, s egyelőre bemásztam.

- Ha meghalok, amit a biztosító anyáéknak fizet, abból nem kapsz! – kiabáltam testvéremnek. Végül kiálltam a párkányra, és csak remélni tudtam, hogy a szomszéd nem hívja ránk a rendőröket, öngyilkosság gyanújával. Elrugaszkodtam, mire többen idegesen felszisszentek. Pár pillanatig "repültem", s elértem az ágat. Felhúztam magam, és elkezdtem mászni.

- Csak ügyesen! – kiabálták lentről. Úgy másztam, mint egy macska. Nyújtózkodtam egyet, és elértem a pólót. Lehajítottam a fiúnak, akit azért találtam meg, mert csak ő volt félmeztelen, és próbálkoztam a lejutással. Óvatosan leereszkedtem… DE! Miközben csúsztam, a pólóm beleakadt egy ágba, így majdnem a melltartóm is kilátszott. Lenéztem, és a legtöbb fiú orrvérezve fogta az orrát. Na, ezzel végképp nem tudtam, mit kezdeni. Mikor sikerült kiszabadítanom a pólómat, és újra az ágon voltam, egy megkönnyebbült sóhaj hagyta el a lent állók száját. Mikor a légzésem is újra visszaállt normálisra, új kísérletet tettem a lemenéssel.

- Mit csinál maga ott fent? – szólt hirtelen egy idős hang, amitől annyira megijedtem, hogy sikerült leesnem. Összeszorított szemmel vártam a fájdalmas földet érést. Egy huppanással érkeztem valakinek a karjaiba. Hálásan néztem fel a hős… nőmre?! Éppen meg akartam köszönni, amikor…

- Ne aggódjon nénike, csak játszottunk, nem történt semmi! – biztosították a többiek az öreg hölgyet arról, hogy semmi nem történt, mehet haza.

- Jézusom, de könnyű vagy! – kiáltott fel a megmentőm, és hogy ezt mutassa is, óvatosan feldobott.

- Mutii! – futott hozzánk egy fiú.

- Elmész innen! – kiáltott rá. – Egy ilyen törékeny teremtést, mint ő, te percek alatt eltörnél – Na, kösz, hogy úgy kezeltek, mint egy tárgyat. Muti?

- Engedd el te bolond punk! – futott oda még valaki, mire az engem tartó lány elkezdett futni, ki az utcára.

- Jade! – kiabáltak utána. Ó, szóval így hívják.

- Öhm, Jade, légyszi, rakj le! – kérleltem.

- Nem. Azok széttépnek!

- De, ez emberrablás! – biggyesztettem le a számat. Ő vállat vont, és rohant tovább.

- Nick, vagy valaki mentsen meg! – kiabáltam kétségbeesetten. Hirtelen megállt.

- Innen közelharcot vívok velük. Ha bármi történne velem, fuss! – mondta, majd letett a földre, és drámain sétált „ellenségeink” felé. Most valami filmbe képzeltem magam. Ellenfeleink között láttam Yasmen-éket, ahogy eszeveszetten rohannak felénk. Jade pedig komolyan birkózni kezdett az egyik sráccal. Hirtelen azt vettem észre, hogy valaki a vállára dob.

- Megvan a fogoly! – üvöltötte, és elkezdett visszafutni a ház felé. Nekem pedig most lett elegem abból, hogy tárgyként kezelnek. Egy szép mozdulattal leugrottam a válláról, és futni kezdtem vissza, a házba. Szlalomozva futottam az emberek között, míg el nem értem a rejtekhelyembe; a szobámba. Gondosan bezártam az ajtót, és fáradtan csúsztam le a földre. Néhány perc múlva kopogtatást hallottam.

- Neechee, csak mi vagyunk! – a megszólítás után tudtam, kik azok. Kilestem a kulcslyukon, hogy nem hazudnak-e. Miután mindent leellenőriztem, beeresztettem őket.

- Most mérges vagy? Nyugi, csak vicceltünk – mosolygott rám kedvesen Belle.

- Nem, csak fáradt vagyok – mosolyodtam el halványan. Beszélgettünk még egy ideig, aztán lementünk. A többiek tévéztek. Öntöttem magunknak narancslevet, s ameddig ittuk, belekukkantottam a filmbe.

- Most meghalsz te rohadt paraszt! – beszélt az egyik szereplő. Öhm, oké. Mi nem értjük, mit szeretnek a „nagyok”.

Még pár óráig maradtak, aztán kezdtek hazaszállingózni az emberek. A végén én a kanapén terültem szét, és el is aludtam rajta. Este felébredtem, és az ágyamban voltam, szóval valószínűleg Nick becipelt. Visszahajtottam a fejemet, és másnap délig aludtam.