Bejelentés

Helló mindenkinek! Gondolom vártátok már páran, hogy írjak.... Sajnos nem boldog hírrel jöttem. :( Elhatároztam, hogy bezárom a blogot. Imádtam a történetet, a szereplőket, és esküszöm, hogy élveztem írni, de most már nincs ihletem, és kedvem sem.. :( Hálásan köszönök nektek mindent, hogy írtatok, hogy várjátok az újabb részeket... Két embernek külön megköszönném, akik a chat-ben nyomot hagytak maguk után. L és Dreamy Moon. Nekik külön köszönök mindent, tényleg! Amikor írtam, hogy a szüleim válnak és szünetelek, akkor is a kommentekért hálás voltam. :) Megpróbálkozom egy másik bloggal, amit remélem ugyanúgy szeretni fogtok, mint ezt, bár annak egy kicsit másik története van... A szereplők annál is megmaradnak anime karaktereknek. Most kicsit jobban, igényesebben szeretném folytatni az írást, ami remélem sikerülni fog. Annyit még az új blogról, hogy kint van a prológus, és az első részen is dolgozom. Szeretettel várok mindenkit. ^^ Még egyszer meg szeretném köszönni, hogy itt maradtatok, és eddig, az utolsó pillanatig is biztattatok! :) Hálás köszönet...mindenért!
( Az új blog linkje: http://thehiddenmemories.blogspot.hu )

Mikazuki-chan

13. rész: Minden egyre jobb lesz...

Halihóó! ^^ Végre ezt is megírtam! Mivel az előző részt sikerült pont jókor abbahagyni, gondolom vártátok.. :D Akkor jó olvasást! :)

Mikazuki-chan

Ijedten álltam az ajtóban. Lehet, hogy szánalmasan nézett ki Nick így összekuporodva... Észrevettem, hogy az egész teste remeg. Óvatos léptekkel közelítettem meg. A hatalmas csendben csak keserves zokogása hallatszott. Abban a pillanatban nem tudtam haragudni rá. Vigyázva leültem mellé és megfordítottam, hogy a szemébe tudjak nézni. Patakokban folytak a könnyei, bennem pedig megállt az ütő. Egy határozott mozdulattal megragadtam vállát és magamhoz szorítottam. 

- Bocsánat… - ezt az egy szót ismételte megállás nélkül. Arcán lassan csurgott végig a sós folyadék. Görcsbe rándult a gyomrom és a torkomat sírás fojtogatta. Egyre szorosabban öleltem magamhoz. Amit a múltban tett Nick, nem érdekelt. Képtelen voltam arra, hogy haragudjak rá. Rá, az egyetlen testvéremre, aki most itt ült velem szemben, teljesen összetörve. Egész teste remegett. Nem kérdeztem meg, hogy mi a baja. Tudtam, hogy úgyis el fogja mondani. Gyűlöltem Sophie-t. Először rajtam próbált átgázolni, most pedig Nick került a csapdájába. 

- Elmentem tőle – szólalt meg halkan.

- Mi…?

- Azt kérte, hogy válasszak… Nem bírtam tovább! Tudod, hogy mennyire rohadtul fáj, hogy bántottalak?! Először a tanárok előtt hagytalak cserben… Egyedül hagytalak, és azt vágtam a fejedhez, amire tudtam, hogy érzékeny vagy! Annyira sajnálom… Te vagy az, akit tényleg nem akarnék bántani! – zokogott fel hirtelen és magához ölelt. Érzelmeim gátja nem bírta tovább, a nagy áradat átszakította. 

- Idióta! Tisztában vagy azzal, hogy mennyire aggódtam érted? Semmit nem tudtam rólad! – sóhajtottam egy nagyot. Menj el fürdeni, utána még bejövök – felállni készültem, de Nick átölelte a derekamat.

- Kérlek, ne menj el… Maradj ma itt! – nézett fel rám könyörgő szemekkel. 

- Oké – adtam meg magam – de előbb menj el fürdeni! – parancsoltam, és míg fürdött, azon gondolkoztam, hogy hogyan vidíthatnám fel. Egy lányt csokival és csöpögős filmekkel jobb kedvre lehet deríteni, na de egy fiút… Próba szerencse alapon leszaladtam a konyhába egy kis tejszínhabért, pudingért és csokiért. Mikor Nick visszatért, eleinte nem fogadta el a sok édességet, de egy kis noszogatás után csak úgy falta őket.

- Eh… Egy kicsit jobban érzed magad? – kérdeztem óvatosan. Teli szájjal csámcsogott, mire elnevettem magam.

- Előbb edd meg – mosolyodtam el.

- Oféé! - mondta csillogó szemekkel, mire felnevettem. Hirtelen kopogás hallatszott az ablak felől. Lassan odasétáltam, és meglepetten vettem észre, hogy két vastag kabátban levő ember az ajtóban állt, egy pedig kővel dobálta az ablakot. Amikor átsuhant az agyamon a felismerés, rohanva baktattam le a lépcsőn, s téptem fel az ajtót.

- Bocs, hogy nem szóltam! - kezdtem el magyarázkodni hirtelen, de Kyle megölelt. Yasmen és Belle mikor észrevettek, villámgyorsan itt termettek.

- Tisztában vagy vele, hogy úgy hagytál minket ott, hogy: "Jajj, bocsi, furcsa zajokat hallok, lehet, hogy egy őrült gyilkos szóval mennem kell, majd jövök!" Legalább szólhattál volna, hogy nincs gond! - szidott le Belle.

- Tudom, bocsi.. Umm, Nick visszajött, és elég szar állapotban van... Az mindegy miért, a lényeg az, hogy Sophie miatt.

- Itt van Nick? - kerekedett el a szemük. - Mi akkor megyünk is, oké? - mosolygott kedvesen Yas, majd miután elköszöntünk elnyelte őket a sötét utca. Mire felértem, testvérem már békésen szuszogott. Eltettem én is magamat holnapra.

(...)

Este fél tizenegy lehetett. Arra ébredtem fel, hogy Nick az én nevemet üvölti. Beletúrtam a hajamba, és mamuszomba lépve totyogtam át a szomszéd szobába. 

- Mi a baj? – kérdeztem ásítva.

Az egész teste verejtékben úszott. Gesztenyebarna haja hozzátapadt arcához. Zihálva vette a levegőt, és mereven bámult lefelé. 

Aggódóan pillantottam felé. – Nick? Minden rendben? – végigsimítottam arcán és gyengéden magam felé fordítottam. 

- A bűntudat emészt! – szűre ki fogai közt ezt a pár szót, nekem pedig egyenesen megszakadt érte a szívem. 

- De nem haragszom rád, butus! – mosolyogtam rá kedvesen. 

- Tényleg? – könnyebbült meg hirtelen.

Hevesen bólogattam. 

- Viszont ha nem baj visszamegyek aludni, oké?

Csend. Nem válaszolt semmit, csak lehajtotta a fejét.

- Nem aludnál itt? – nyöszörgött. Hirtelen eszembe jutott, mikor kiskoromban mindig azért hisztiztem, hogy had aludjak Nick-kel. Óvatos mosolyra húztam a szám.

- Oké, visszafizetem a kiskori számlát!

Értetlenül nézett rám egy ideig majd hirtelen felnevetett.

- Na, nem mondod?! A „Tesóval akarook aludnii!” hugica visszatért? – lökte meg a vállam. 

- Ha azt akarod, hogy maradjak, tűzzünk aludni most, mert holnapra nem lesz erőnk! 

Bólintott egyet és mindenki elrakta magát holnapra.

*Másnap az iskolában, ebédszünet*

Iszonyatosan izgultam, viszont biztos voltam benne, hogy megkeresem Sophie-t. A lánymosdóban meg is találtam, majd nagyot köhintve megkocogtattam a vállát. 

Lassan megfordult, majd egy irritáló mosoly kíséretében köszöntött.

- Áh, helló Nicky! De rég beszéltünk!

- Tch, aha. Örülhetsz, mert most van miről beszélnünk! – fontam össze a karom magam előtt. 

A jó kislányos álca egy pillanat alatt eltűnt arcáról.

- Gyere ki, nem a wc-n akarok veled beszélni.

Kimentünk s a lépcső előtti résznél megálltunk, amikor csengettek.

- Ohó, miattam maradhatunk, nem érdekel a csengő! – mosolyodtam el. Egy hirtelen mozdulattal nekinyomtam a vállát a falnak és lángoló szemekkel mordultam rá. – Idefigyelj, te ribanc! Most szépen ki fogod nyögni, hogy mit mondtál Nick-nek! – szűrtem ki a fogaim között. Hirtelen felnevetett.

- Ja, hogy az! – elkomolyodott és immáron ő szorított engem a falnak. – Engem senki nem dobhat ki, mert azt én szoktam csinálni. Megmondtam, hogy téged nem is szeret, hogyha otthagyott, és felvázoltam neki a siralmas jövőjét, ahogy egyedül fog megvénülni, ja, és még pár dolgot.. 

Mellkasánál fogva ellöktem magamtól.

- Undorító vagy! – sziszegtem összeráncolt szemöldökkel. Meglepődöttségemre nem én pofoztam fel először. Arcomhoz nyúltam.

- Ezt már rég meg akartam tenni! 

- Csak hogy tudd, verekedni nem így kell! – mondtam dühtől fortyogva és ököllel behúztam neki. Orrából elkezdett folyni a vér. – Most már nem jársz Nick-kel, azt csinálok veled, amit akarok! 

Rántott egyet a ruhámon, de hirtelen megcsúszott. És a lépcső előtt voltunk. Az agyam iszonyatosan gyorsan pörgött, hirtelen nem is tudtam, hogy segítsek-e neki. Viszont ha miatt esne le bűntudatom lenne.. Megmarkoltam a kezét, és visszahúztam. Igen, ez képzeletben szépen és jól ment, felhúztam, kibékültünk, legjobb barátnők lettünk. A valóságban ez máshogy történt. Megfogta a kezem, de valamiért nem tudtam megtartani az egyensúlyomat, ezért vele együtt én is zuhantam lefelé. Viszont, nekünk sem a legnagyobb lépcső előtt állva kellett volna bunyózni... Lassítva láttam az egészet. Egy rémült sikoly hallatszott, de nem én, és nem is Sophie szájából. Egy nagy ütődést éreztem a hátamnál és karomnál, majd pár másodpercre elsötétült minden. Éreztem, hogy Sophie rajtam fekszik. Lassan kinyitottam a szememet. Bal kezemmel próbáltam megérinteni sajgó fejemet, de akkorát sikítottam, hogy egy tanár egyből idefutott. A jobb kezemmel óvatosan megtapintottam, és mikor ujjaimat szemügyre vettem, láttam, hogy véresek. Sophie felkelt, nem lett semmi baja, csak egy kicsit lehorzsolta magát. A tanárnő kezét nyújtotta segítségkérőn, de mikor felálltam, azonnal szédülni kezdtem. 

- Jól vagy? –kérdezte aggódva. Hirtelen nem is tudtam válaszolni, mert iszonyatosan szédültem. Aztán észrevette a véres ujjaimat, és a furán tartott kezemet, majd azonnal mentőt hívott. Egy padon roskadva vártam. Egyre több ember lett a közelünkben, közülük az osztályfőnököm is. Csak őt engedték hozzám.. Nick majdnem leütötte a tanárt, hogy idejöjjön, Kyle-t le kellett fogni, Luca sípcsonton rúgta a tanárt, Belle és Yasmen pedig sírva fakadt. Nagyon zavarosan tudtam csak beszélni, a fejem nagyon fájt és annyira szédültem, hogy azt hittem már nem a padon, hanem ringlisen ülök. Mikor megérkeztek a mentők és miután megvizsgáltak, a tanárokhoz fordultak. 

- Eltört a keze s agyrázkódása van. A fejét ért ütés miatt egy kicsit zavarosan beszél. Bevisszük a kórházba megfigyelésre, valószínűleg ma éjszaka még ottmarad. A szüleit tudjuk értesíteni?

Nick beszélt velük, és hallottam, ahogy felhívták a keresztanyámékat. 

(…)

Egy nagy kötéssel a fejemen, és begipszelt bal kézzel ültem kórházi ágyon. A nővérke mondta, hogy senkit nem engednek be, mert pihenésre van szükségem. Pedig látni akartam Nick-ket…

12. rész: A szakkör

Nos, Konnichiwa, Minna-San! ^^ Elképzelem, hogy mennyire gyűlöltök.. :D Szóval, azt hiszem rendbe szedtem magam. Igyekeztem ahogy tudtam, ez lett belőle. ^^ Jó olvasást!

Mikazuki-chan

Két és fél hét telt el azóta, hogy Nick elköltözött. Az időjárás teljesen átváltott télire, már több napja szakad a hó, néhány órás kihagyásokkal. A sok karácsony őrült is megjelent már. A boltokban is minden az ünnep körül forog. A tévét meg a „Vedd meg ezt, meg azt” reklámok árasztják el. Mit is mondjak, nagyon boldog karácsonyom lesz. Se szülők, se testvér… Komótosan vettem fel a csizmám, és erősen kapaszkodtam Max karjába, hogy ne dobjak egy hátast a csúszós, latyakos járdán.

- Most nem baj, ha gyalog megyünk? Apának kell a kocsi – fordult felém Max, miközben cipőjével rugdosta a havat.

- Nem, de most jobban kell figyelned rám, mert képes vagyok bármikor megcsúszni - mosolyogtam kínosan. 

- Hogy bírod…? – törte meg a csendet hirtelen. Zsebre tett kézzel bámult előre. Nem nézett a szemembe.

- Már nem érdekel. Csalódtam Nick-ben, de ha ő ennyire nem foglakozik velem, akkor én miért tenném? Nem fogok utána kajtatni. 

- Hát, a kis pöcs elég nagy agymosáson mehetett át. Nekem se szimpi amúgy az a Sophie…

- Kinek az? - röhögtem fel.

Az út további része egész kellemesen telt, de ketté kellett válnunk, mert nem egy helyen van a sulink. Az osztályterembe lépve elég furcsa dolgot véltem felfedezni. Az egyik srác sztriptízelt a pad tetején. Akik köré gyűltek, arra bíztatták, hogy vetkőzzön, amit ő szívesen teljesített is. Félmeztelenül feszített a pad tetején, aminek hatására a legtöbb lányt elkapta a „fangirl” roham. Perceken belül belépett az első tanár az osztályba. Meg se tudott szólalni. Komolyan. Ott állt tátott szájjal, szegény srác a pad tetején pedig… Ledermedve fogta a pólóját a kezében.

- T-tudja, tanárnő, kicsit melegem volt – mosolygott kínosan miközben az arcát legyezgette.

- Szóval, tegyük fel, nekem is melegem van. Most álljak neki én is levetkőzni? – nézett szegény gyerekre
felhúzott szemöldökkel, amikor valaki felröhögött hátul.
- De tanárnő, az már nem súrolná a pedofilizmus határait? – nézett idiótán eleinte, aztán… A tanár fejét látva először ráfagyott az arcára a mosoly, majd dermedten néztek farkasszemet. – Semmi, vegye úgy, hogy csendbe maradtam – hajtotta le a fejét. A nő vakkantott egyet és kiment.
- Jóó reggelt Nicole! – üdvözölt teli energiával Yasmen és nevetve rám vetette magát.
- Ma miért vagy ilyen boldog? – húzódott mosolyra a szám.
- Mindjárt karácsony, és annyira izgulok! Nem tudom, kinek mit adjak! – harapott bele alsó ajkába.
- Nekem a csoki is elég! Más nem kell!
- Egy gond kihúzva! – kacsintott rám. Hirtelen valaki elsuhant előttem, és arcomat kezei közé fogta..
- Öhm, Kyle… Mit csinálsz? – néztem rá enyhén vörös fejjel. Nem válaszolt, csak mélyen a szemembe nézett.
- Hmm…
- Mi az?
- Hmm…
- Szórakozol velem?!
- Hmm! Én mondtam, hogy zöld szeme van! – csettintett egyet. Szegény megérezte az öklöm a tarkóján.
- Zöld, mi?! - szikrázó tekintetemmel vizuálisan már meggyilkoltam.
- Nicole, állj! Látom körülötted a tüzet! – biggyesztette le a száját. Sóhajtottam egyet és unottan bámultam az épp most érkező szaktanárra.
- Elnézést a késésért gyerekek, csak megbeszélni való volt a tanáriban, aminek nem biztos, hogy fogtok örülni - sóhajtotta Mrs. Berg. - Nem örülnek a tanárok, hogy ilyen lusták vagytok. Iskola után akár szakkörökre is mehetnétek a csavargás helyett. Ezért kötelező mindenkinek legalább egyet választania. Legkésőbb jövő hétig le kell adnotok nekem a választásaitokat.
Perceken belül nagy hangzavar támadt a teremben, a legtöbben az "Ó, ne már!" "Jobb dolgom is van iskola után!" kiáltással segítették elő a nagy káoszt. Pillanatok alatt olyan volt a teremben, mint egy cirkuszban... A legtöbben az "Ó, ne már!" "Jobb dolgom is van iskola után!" kiáltással segítették elő a nagy káoszt.
A maradék időben mindenki feszülten kuporgott a padjában. Amikor megszólalt a megváltást jelentő csengő, szélsebesen szállingóztak ki a diákok a termekből. A folyosón elsétálva a faliújság mellett megakadt a szemem valamin. Teli volt tűzdelve szakkörös lapokkal. Hmm… Elég gyorsan frissítettek! Egy apró, többi közé gyömöszölt papír eléggé hívogatóan tekintett vissza rám. Leszedtem onnan, és érdeklődve olvastam a sorokat.

„Te is hallottál a szakkörválasztásról? Ha gyakorlottabb vagy a tornában az átlagnál és megy a színészkedés, akkor neked feltétlenül csatlakoznod kell! További információval kapcsolatban keresd a 12. a-s Jack Lopez-t. „

Az agyam megállás nélkül kattogott, és nem tudott dűlőre jutni. Végül arra gondoltam, hogy lehet kipróbálom ezt, hiszen "Egyszer élünk". Vagy 5 embert szólítottam le, mire valaki meg tudta mutatni, hogy hol van Jack.

- Az a fiú is épp hozzá megy, ott! – mutatott a folyosó végére. Kicsit hunyorítottam, majd egy gyors köszit mondva futottam Luca után. 

- Héé, Lucaaa! – kiabáltam. A járólap vízben tocsogott, mert sokan lusták letrappolni a lábukkal mielőtt belépnének. Sikeresen megcsúsztam, így szó szerint Luca elé zuhantam, csak ő épphogy elkapta a kezemet. 

- Sietős a dolgod, hogy így kiabálod a nevemet? – röhögött fel.

- Aha, valószínűleg egy szakkörre akarunk menni. 

Eleinte nem értette miről beszélek, de aztán leesett neki.

- Jaa! Szóval te is Jack Lopez-t keresed? – bólintottam, majd elmentünk oda, ahova tanácsolta az előző srác. Na, most három fiú volt azon a helyen. Női bájomat bevetve szólaltam meg.

- Sziasztok, nem tudjátok, hogy hol van Jack Lopez? – kérdeztem. Az egyik tag felállt és megállt velünk szemben. 

- A szakkör miatt vagytok itt, ugye?

- Honnan tudtad?

- Láttalak titeket a sporthéten. Nem csodálom, hogy ide jelentkeztek! – villantott egy Colgate reklámba illő mosolyt. – Felírlak titeket, iskola után gyertek a tornateremhez, ott lesz a válogatás. Ja, és még valami! Mi nagyon komolyan vesszük ezt az egészet. Ez nem csak egy szakkör. Fellépünk az iskolának, a
városnak… Van jelmezes, sminkes is, szóval, ha túl nagy kötelesség lenne, most még meggondolhatjátok magatokat -Luca-val összenéztünk. Tekintetéből megértetettem, mit akar.
- Szerinted akkor jöttünk volna? – húzta mosolyra száját. Jack hálásan ránk nézett majd visszament beszélgetni.

*Órák után*

- Készen álltok a válogatásra? Kaptok egy random szituációt. Mindenki hozza a legjobb formáját!

Nem voltunk sokan. Kb. tíz ember volt velünk együtt. Luca és én egy csapatba kerültünk, feladatnak pedig egy utcai verekedést kaptunk. Tíz perc állt rendelkezésünkre, hogy kitaláljunk valamit. 

- Öhm, nekem van ötletem - szólalt meg hirtelen Luca. - Mi lenne, ha átdobnálak a levegőben, te meg valahogy bukfencezve földet érnél? 

- Jó... Próbáljuk ki! - sóhajtottam. Szembeálltunk egymással, én hátráltam két métert és nekifutottam. Luca megfogta a csuklóm, és átlendített a háta mögött. Először fel sem fogtam, hogy hol vagyok, mert fejjel lefelé nem a legkönnyebb eligazodni. Végül egy bukfenc a levegőben, és leértem a földre. 

- Szép munka - pacsiztunk le. 

- Le tudsz menni hídba? Nekem is van egy ötletem.

- Öhh, szerintem igen, de várj!

Állásból könnyűszerrel teljesítette feladatát. 

- Szóval, te lemész hídba, én meg fölötted átugrom, és cigánykerékbe érkezem, szerinted lehetséges?

- Próbáld meg - vigyorgott.

Ismételten nekifutottam, és pont mielőtt odaértem, egy mozdulattal lement hídba. Az arca szinte súrolta az enyémet, így enyhén vörös lettem. 

- Meleged van? - nézett furcsán a fiú.

- Nem, nem, csak a fejembe szállt a vér! - mosolyogtam kínosan -Mi legyen a vége? A harcból kerülhetsz ki te nyertesen, csakhogy ne nekem kelljen itt majomkodni – sóhajtottam.
Végül lerendeztük annyival, hogy "hasbarúg", én elterülök és vége. Ez jól is hangzott így, és az idő is éppen letelt. Észre sem vettük, és már kezünket tördelve vártuk, hogy bejutunk-e.
- Komolyan ezen izgultok? - röhögött Jack. - Nyugi, elnyertétek tetszésünket! - tolta ki a nyelvét. Csend. Aztán, valami csoda hatására eljutott az agyunkig az információ, és mosolyogva borultunk egymás nyakába.

*Iskola után, otthon*
Egy árva levél feküdt az asztalon, arra várva, hogy kibontsam.

„Helló Kobold!

Nem leszünk itthon, mert karácsonyi bevásárlásra megyünk, és sajnos muterék még engem is elrángattak.. -.- Estefelé jövünk, ne várj meg! Xx

Max és a többiek”

- Hümm… Estig elunom a fejemet… - sóhajtottam.

Végső elkeseredésemben felléptem a közösségire ahol Yasmen 5 perce küldött üzenete fogadott.

Egy nagy ajtócsapódást hallottam, hangos lépteket, majd ismét egy ajtócsapódást és egy puffanást. Este nyolckor ez nem pont az, amire vagyok. Csak a fülemben dobogó vért hallottam, s bár féltem, egy baseball ütővel a kezemben, remegő lábakkal indultam meg a hang irányába. Lassan lenyomtam a kilincset, majd egy hirtelen mozdulattal kivágtam az ajtót. A látvány, ami a szemem elé tárult egyszerre keltett bennem félelmet, és aggódást. Féltem.

 

Szünet! :(

Emberek, ne haragudjatok, de egy bizonytalan időre szünetre teszem a blogot! Nincs ihletem, és időm sem! :( Nagyon sajnálom, igyekszem minél hamarabb megemberelni magamat, mert imádom a sztorit és nem akarom abbahagyni! Majd jelentkezem! Xx

Mikazuki-chan

11.rész: Sophie minden mennyiségben

Hallottuk a cipők kopogását, ezért egy megkönnyebbült sóhaj után odamentünk a bokorban lapuló Jade-hez és Kyle-hoz. Mikor a gerlepár hallótávolságon kívül esett, Kyle dühösen rontott Luca-ra. Keze meglendült a levegőben, és ha nem fogtam volna meg az öklét, az Luca arcán csattant volna. Jade megcsipkedte az arcát, mint ahogyan azt az öregasszonyok szokták. 

- Idefigyelj! Ha nem láttad volna, Luca nem csókolta meg Nicole-t. A haja miatt Nick és Sophie azt hitték, hogy megcsókolta, ezáltal ők egy gót pár. Különben is! Csak a szerep miatt karolta át Nicky derekát! És ha még egyszer miattad kell megállnunk, kidobunk a csapatból! – bökött erélyesen Kyle mellkasára, majd megragadta a karom és futólépésben húzott maga után.

- Most mi leszünk egy csapat! - lihegte a nagy rohanás közepette.

Láttuk, ahogy megálltak, és egy nagydarab fickóval beszélgettek. Lemondóan néztem Jade-re.

-Itt hagyjuk abba, nem tudunk a közelükbe menni – sóhajtottam reményvesztetten.

- Lehet hogy nem mehetünk lent közelebb, de fent igen – vigyorgott, s ujjával egy létrára mutatott, ami az egyik ház oldalán támaszkodott.

- Ugye nem gondolod, hogy én oda szoknyában fogok felmászni? – bámultam pislogás nélkül rá.

- Nem gondolom, hanem tudom! – kapta el a csuklómat, s elkezdett tuszkolni.

- Oké, de kérlek, mászás közben nehogy felnézz! – szűrtem ki a fogaim között fülig pirultan.

Óvatosan megfogtam az egyik fokot, s lassan araszoltam egyre feljebb. Elkaptam a ház falát, s vigyázva húztam fel magamat rajta. Lapulva mentem Nick-ék fölé, s hallgatóztam.

- … Ugye milyen aranyos – csapta meg fülemet Sophie hangja.

- Igen. Örülök, hogy ilyen barátot találtál – búgta az idegen férfi.

Most komolyan.. Ez Sophie apja? Akkor milyen idegen fickóról beszélünk? Nekem is hinnem kellett ám a hülye szóbeszédeknek! Mérgemben rácsaptam a homlokomra, s futólépésben ugrottam le a házról. Mivel 3 méter magasan voltunk, leugrottam. Jade ijedten kapott a szájához. A hajam fellibbent a levegőben, s guggolásban értem földet. Kyle és Luca riadt arca tűnt fel előttem.

- Ostoba! Mi van, hogyha kitöröd a lábad ugrás közben? Ne akarj Macskanőt játszani! – aggodalmaskodott Kyle, miközben Luca ellenőrözte, hogy nem tört-e el semmim.

- Ne tapizz már, jól vagyok! – dühöngtem, aztán némi gondolkodás után rájöttem mit is mondtam. Luca vörös fejjel szabadkozott.

- Nyugi, semmi piszkos szándékom nem volt! – dadogott. Jade is seben mászott le a létráról, s együttérzően nézett a szemembe.

- Köszi, hogy elkísértetek, de semmi alapja nem volt a pletykáknak – túrtam idegesen a hajamba, s sóhajtottam egyet. – Azt hiszem, sietek haza, ha nem akarom, hogy Nick előbb érjen haza, mint én. Köszi, mindent! – öleltem meg Jade-et.

- És én? – szólalt fel egyszerre a két srác. Elmosolyodtam, s egyszerre megöleltem mindkettőjüket.

- Hali! – integettem, s futva indultam haza. A fürdőbe érve ledobtam a ruhám, s gőzerővel mostam le a sminkemet is. Mikor kiértem a nappaliba, Nick-et láttam egy bőrönddel maga előtt. Nem tudtam mire vélni ezt, kérdőn néztem rá.

- Már hazaértél? – kíváncsiskodtam.

- Aha, Sophie-val voltam, de gondolom, tudod, majomparádé – mosolygott keserűen. Lefagyva álltam ott. Szóval észrevett…

- És te? Az iskolában mit csináltál?! Elárultál! Az rosszabb, mint az hogy követtelek! – kiabáltam a dühtől fortyogva.

- De nekirontottál! Csak álltam volna ott, és hagyjam, hogy szétverd? Sophie-t amúgy sem szeretik a tanárok, de téged igen! – üvöltötte.

- Ahogy a drága osztályfőnökét elnézem nem! – sóhajtottam. – Nick, komolyan! Amióta megvan ez a szuka, elhanyagolsz! Nem velem jössz iskolába, sokszor már nem is itthon ebédelsz! És ha annyira akarod tudni, csak véletlen löktem rá a narancslevet! Amúgy meg anyáék azt mondták, hogy vigyázz rám! De te nem, mert minden időd lefoglalja az a csitri! Szerinted nekem milyen lehet, bazd meg?! Rohadt szar érzés, hogy lepasszolsz! Emlékszel mit ígértünk meg? Egy kapcsolat sosem lesz fontosabb, mint ez! A testvéri kapcsolatunk, ami úgy látom teljesen elvesztette a jelentőségét! – keltem ki teljesen magamból.

- Tudod mit? Sophie apja felajánlotta, hogy odaköltözhetek hozzájuk! Én meg még fontolóra vettem! Rohadt önző vagy! Ne csodálkozz, hogy mindenki elhagy! – vágta könyörtelenül a képembe, nekem meg összeszorult a szívem. Lehajolt a bőröndjéhez, felkapta s megindult az ajtó felé. A gyomrom begörcsölt a tudattól, hogy ő elmegy. Nem akarom őt is elveszíteni. Ő az én bátyám, aki vigyáz rám, és ha hülyeséget csinálok, mindig letol érte, de utána együtt röhögünk. A bátyó, aki kidobja, szükség esetén le is rázza a fiúkat.

Észvesztetten rohantam felé, s hátulról szorosan öleltem át.

- Ne menj, el, kérlek! – nyögtem elhaló hangon. Éreztem, hogy nem ölel vissza. Két karja mereven lógott a teste mellett. Hirtelen rángatta ki magát ölelésemből.

- Hagyj már békén! Ne légy ilyen önző! Fogd már fel, hogy nem kellesz! Nincs szükségem rád! – nézett rám mogorván, majd egy csapódás jelezte, hogy elment. Utána futottam, s dühösen ordítottam a képébe.

-Tudod mit, menj is! Légy boldog a hülye kis szajhával! Remélem lesz száz gyereketek! Szólj, ha jobban főz mint én! Rohadj meg te mocskos áruló! Utállak!

Szóval, neki fontosabb volt a lány? De én is akkora egy hülye vagyok… 

Ijedten kaptam az arcomhoz, s éreztem, ahogy a sós folyadék végigfolyik rajta. Én nem sírok! Nem éri meg
miattuk! Én… nem sírok!

Egyszerre kitört belőlem a sok bánat, ami felhalmozódott. Térde rogytam, s arcomat tenyerembe temettem. 

Amikor azt hisszük, hogy az életünkben minden rendben van, és ilyen nyálasan élünk boldogan, az tévedés. Az élet ott fog belénk rúgni, ahol a legjobban fáj, de aljas módon akkor, mikor egyáltalán nem is számítanánk rá. Mióta Nick-kel itt éltünk, együtt cipeltünk mindent. Az összes gond a mi vállunkra nehezedett. Ő kilépett, s hagyta, hogy összetörjek. Mintha a pokolban gyötrődnék, teljesen egymagamban, s Sophie meg Nick ujjal mutogatva röhögnek rajtam. De nem fogom megadni nekik ezt az örömöt. Inkább húzok magamra műmosolyt nap mint nap, minthogy mindenki előtt összetörve legyek. 

Feltápászkodtam a földről, s berohantam a fürdőszobába. A tükörben látott önmagamtól megrettentem.

- De szörnyűen nézek ki – sóhajtottam. Megmostam az arcomat, s magamra erőltettem egy diadalittas mosolyt – Nem fogok veszíteni, gerlepár!

Fogkefével a számban slattyogtam a házban. Komolyan… Öt óra van Nicole, te meg az elalváshoz készülődsz? Levágódtam a kanapéra s hanyagul benyomtam valami csatornát. A film látszólag valami nyálas, romantikus film volt. 

A végére teljesen kiakadtam. Mi az, hogy a végén a főszereplő csaj meghalt? Mikor Ferror az elején még őt szerette!
Komolyan, kezdek félni magamtól! Hirtelen felugrottam, s kinyitotta az ablakot. A friss levegő sebtében beáramlott a szobába, s úgy döntött egy kicsit a hajammal is eljátszadozik. Rákönyököltem a párkányra, s nagyot sóhajtva bámultam ki a sötétségbe. Észre sem vettem, hogy mennyire lekopaszodtak a fák. Habár, holnap hivatalosan is a tél első napja lesz, szóval ez természetes. Ember… Tavaly ilyenkor teljesen máshol voltam, anyáékkal, és Nic-kel. Most meg, teljesen egyedül. Mit értett Nick azalatt, hogy gondolkodjak el azon, miért megy el mellőlem mindenki? A csengő vékony hangja megtörte a nagy csendet, aminek hatására összerezzentem. Becsuktam az ablakot és futva mentem az ajtóhoz. Titkon reménykedtem, hogy Nick az, de csalódnom kellett. 

- Hát ti mit kerestek itt? – néztem tágra nyílt szemekkel a számomra három fontos emberre.

- Nem is örülsz keresztanyádnak? Gyere ide Nissy! – szorított magához.

- Nick szólt anyádéknak, ők meg megkértek, hogy jöjjünk ide pár napra vigyázni rád – nézett együttérzően keresztapa.

Ó, szóval Nick-nek van annyi lelkiismerete, hogy nem hagy egyedül? Pff, köszi tesó.

- Drágám, karikásak a szemeid, csak nem sírtál? – fogta arcomat keze közé keresztanyu, s aggódóan vizslatott. Szememet a földre sütöttem, s egy aprót bólintottam. – Figyelj Nicole. Nick 18 éves, természetes hogy kicsit megbolondult. Ott van neki a barátnője, de ne aggódj, attól még szeret téged!

- Ha szeretne, nem csinálta volna ezt velem! – mosolyogtam keserűen. – Na de gyertek beljebb, ne az ajtóban ácsorogjatok! – invitáltam beljebb őket, s miután lefőztem egy kávét, folytattuk a beszélgetést.

- Észre se vettük, hogy mekkorát nőttél – gondolkodtak el, mire felnevettem.

- Szóval most jönnek a sablonos dumák, huh? – vigyorogtam. 

- Persze, mint például a hajnali egy van aludni kéne duma – mutatott az órára, bennem pedig meghűlt a vér. 

- Jézus, holnap iskola! – csaptam ijedten a homlokomhoz. – Várjatok ,melyik szobában akartok aludni?

- Izé, tudom, hogy abban a korban vagy, de nem baj ha veled alszik Max? Mert mi itt a kanapén ketten elférünk keresztapáddal, Nick szobáját nem foglalja el Max, szóval a te szobád maradt. Egy matrac is jó lesz neki. 

- Nyugalom, unokatesók vagyunk, és van akkora az ágyam, hogy Max is elfér rajta, ha neki nem gond. Ne aggódjatok, nem akarok rámozdulni az uncsitesómra! – legyezgettem össze-vissza, mert kicsit kezdtem zavarban érezni magam. 

- Dehogy gond, kobold! – paskolta meg a fejemet Max egy nagy vigyorral az arcán.

Apropó Max! Olyan 195cm körüli, helyes gyerek. Az a tipikus srác, akiért élnek-halnak a lányok. Mellékesen 20 éves. 

- Mikor indultatok el? – kérdeztem miközben az ágyamon ülve lóbáltam a lábamat. 

- Hát, kb. 45 perce, de 25 perc alatt Washingtonba értünk kocsival – mosolygott, és már a számba rágta, hogy mondjam ki azt a bizonyos kérdést. Viccesen megforgattam a szememet.

- Aztaa, van jogsid? – tapsikoltam.

- Aha, már 3 éve – vihogott ő is úgy, mint egy céda.

- Habár amilyen böszme vagy, csodálkozom, hogy sikerült! – böktem az arcomra, és bevágtam a „gondolkodó fejemet”. 

- Tudod ki a böszme, kobold! – röhögött fel, majd egy laza mozdulattal eldöntött, s nekiállt csikizni. Annyira visítottam, hogy már a könnyem is kicsordult. Egy ügyes rúgással kiszabadítottam magamat, s diadalittasan ültem rá a hátára, s a lábát kezdtem el huzigálni. 

- Ki a kobold? – vihogtam gonoszan.

- Te! De szállj le rólam! – próbált mocorogni. de kitartó voltam, és mint a bolha, rajtamaradtam. Hirtelen drága keresztszüleim nyitottak be a szobába.

- Látod, én megmondtam, hogy ezt fogják csinálni! Nálatok ez egy családi szokás? - mustráltak furcsán.

- De Maximus mindig le „koboldozik! És megcsikizett, én meg legyőztem! - gesztikuláltam büszkén. 

- Rendben, de holnap iskola, szóval takarodó! – szűrték ki egy ásítás között. Szót fogadtunk, s mindketten behuppantunk az ágyba.

- Jó éjszakát kobold! 

- Jó éjszakát böszme! – oltottam le a lámpát.

Reggel furcsán ébredtem, de nem tudtam még. Pislogtam párat, és nem bírtam felfogni, hogy miért van Max lába a bordáim között. Nekiálltam rázni.

- Kelj fel már, idióta! Kelj fel! – lökdöstem. Álmosan felült, s ijedten pattant ki az ágyból.

- Jézusom, fél nyolc van! El fogunk késni! – elhűlten néztem az órára, és „keresztanyaaaaaa”-t kiabálva rohantam a nappaliba.

- Mi történt, mi történt? – nézett rám kómásan.

- Fél nyolc van! – dobbantottam a lábammal, miközben kínkeserves arcot vágtam.

- Rendben, nyugalom! Készülj el hamar, és Max elvisz kocsival! 

Futólépésben rohantam a szobámba. Találomra kikaptam valamit a szekrényből, és a fürdőbe siettem. Egyáltalán nem voltam megelégedve a kinézetemmel. A szemeim alatt nagy, fekete karikák voltak, és még piros is volt. Ennek is most kell jönnie? Idegesen kutattam a sminkes táskám után, és korrektorral amennyiree lehetett, elhalványítottam a fekete foltokat. A szemem még egy kicsit piros volt, de mindegy. A fésűvel szinte már téptem a hajamat. Annyira kapkodtam, hogy beleakadt a hajamba, amitől fájdalmasan felszisszentem. Oké, jó leszek így! 

- Mennyi az idő? – kérdeztem idegesen Max-et. 

- Hét óra negyvenöt – húzta el a száját. 

- Mennyire gyorsan tudsz vezetni? – szegeztem rá tekintetemet komolyan.

- Amennyire a törvény engedi – röhögött. – De nyugi, beérünk!

Magamra kaptam a táskámat, s szinte feltéptem a kocsi ajtaját. A nagy söfőr is végre beszállt, s elindultunk. A rádióban épp az időjárást mondták.

- Jó reggelt mindenkinek! 7:50 van, és most időjárás következik. Délutánra havazás várható… - 

- Szereted a havat? – szólalt meg hirtelen Max. Válaszul némán bólintottam. Láttam, hogy a visszapillantóban kérdőn figyelt.

- Jövök érted suli után, oké? 

- Rendben.. – feleltem némán. Egyre jobban gyomorgörcsöm volt. Egy élmény lesz Nick-kel és Sophie-val újra találkozni. 

Mikor kiszálltunk az autóból, földbegyökerezett a lábam. Sophie és Nick kint smároltak az udvaron.

- Minden rendben van? – vizslatott aggodalmasan Max. – Sápadt vagy.

- Nem, kérlek, nem akarok bemenni! – nyögtem elhaló hangon. 

- Ne szórakozz Nicole! Mi a franc történt ilyen hirtelen? – fogta meg a kezem, és húzott az iskola felé.

- Kérlek! – néztem mélyen a szemébe. 

- Ha kibírod a mai napot, akkor elviszlek a cukrászdába - mondta egy sóhajtással körítve. Csillogó szemekkel vizslattam.
- Megegyeztünk! - néztem rá komolyan. - Kisujjeskü - nyújtottam oda a kisujjam. Miután megráztuk, beindultam az iskolába.  Első óra tesi, huh? Az öltözőben a legtöbben már a tornaruhájukban fecsegtek, ezért én is gyorsan átöltöztem. Belle-nek és Yasmen-nek elmeséltem, mi történt. Ledermedten álltak ott egy ideig, de miután megnyugtattam őket arról, hogy milyen rendesek a keresztszüleim, és most ők vigyáznak rám. Ők is eléggé ledöbbentek Nick viselkedésén… A tesitanárnő kopogtatott, majd benyitott.
- Figyeljetek, gyerekek, most összevont óránk lesz, mivel a 11. a osztály  tanára lebetegedett. Szabad foglalkozás lesz, de – nézett rám – vannak abban az osztályban eléggé tehetséges diákok, akikkel akár versenyezhettek is.
Sophie-ék osztályával? Brr! Mindegy, a verseny miatt legalább kicsit megnyugszom majd. Megvártam a tanárt, és kérdőn fordultam elé.
- Kivel tudnék versenyezni? – hirtelen megláttam az ajtóban Sophie-t karba tett kézzel. Ugye nem mondod, hogy…
- Figyelj, tudom, hogy történt mostanában egy-két dolog, de megpróbálhatnál versenyezni Sophie-val.
Versenyezni… Pont vele? Mikor aljas módon legyőzött. Diadalmas győzelmet aratott, és elvette a testvéremet. Bosszú… Iszonyatos nagy lánggal égett bennem a bosszúvágy.
- Legyen! – bólintottam.
- Én választom ki hogy miben mérkőzzetek, úgy lesz igazságos. A gátugrás megfelel? – nézett ránk felhúzott szemöldökkel. Beleegyezésünk után felállítottuk a pályát.
Páran körénk gyűltek, és ahogy elnéztem, a mi példánkra mások is versenyeztek.
- Indulás! – sípolt egyet, mire mindketten nekifutottunk. Sorban ugrottam át egyre több gátat. A legeslegutolsót majdnem feldöntöttem, de még időben hútam feljebb a lábamat, ezért nem hibáztam. Pont akkor végeztem, mint Sophie a másik oldalon.
- Most én választok! Fejenállás! – nézett rám komolyan a szófa. Nem mondtam semmit, csak megvártam, míg ő is odaóhajt a fal elé állni.
- Nem jössz már? – néztem unottan.
- Ohohó! Fal nélkül!
- Felőlem – rántottam meg a vállam. – Tanárnő, méri az időt?
Mielőtt leguggoltam, körbenéztem. Vagy 20 ember állt és figyelt minket. Köztük volt Belle, Yasmen és Kyle is. Küldtem feléjük egy mosolyt, és nekikezdtem. Nem is volt annyira nehéz megtartani magamat. Ahogy oldalra tekintettem, Sophie-nek épp abban apillanatban lecsúszott a pólója.
- Hah! Tudom, hogy fel fogod húzni!
- Nem veszítek ellened! – mosolygott ördögien.
- Gyerekek, ne beszéljetek! - Szólalt fel a tanár.
2 percnél járhattunk, de már annyira fejünkbe szállt a vér, hogy közös megegyezés alapján leálltunk.
- Most pedig, másszunk fát! – mondtam lelkesen.
- Mi? A famászás nem sportág! Ne szórakozzunk! – sipákolt a drága „sógornőm”.
- Nyugodj le Sophie! Ez csupán játék, és a famászás is jó móka! – már nem azért, de a tanárok hány éveseknek néznek minket? Végül sikerült meggyőzni a cédát, így elindultunk. Köztudott, hogy engem szeretnek a fák, így már az elején leelőztem Szófát, mert ő folyamatosan vinnyogott, hogy: „Összekarcolnak ezek a rohadt ágak!” „Tiszta kosz leszek!”
A famászást megnyertem. Utána volt még futás, mindenféle bukfenc, cigánykerék, de az állás mindig úgy jött ki, hogy vagy egyenlő, vagy egyszer Sophie nyert, egyszer én. Utolsó célnak a szekrényugrást választottuk, de előtte közbeszólt Mrs. Nelson.
- Gyerekek, mielőtt eldőlne, hogy ki nyer, eldönthetnétek, hogy a győztes mit kérjen a vesztestől.
- Döntse el maga!- mondtuk egyszerre.
- Rendben! Akkor, a győztes bármit kérhet a vesztestől, de nem kell túlzásba vinni.
Egyre csak emeltük a szekrények magasságát, mígnem elértünk 170 cm-ig. Ráugrottam a dobbantóra, és úgy éreztem, hogy szárnyalok. Szárnyalni, mint egy szabad madár, akinek nem parancsolhat senki és semmi. Ez az én vágyam.
- Cső, Nick! – hallottam valahonnan.
Én idióta… Nem csak egy Nick van az iskolában! Mivel nem figyeltem, a lábam megakadt a szekrényben, pedig majdnem sikerült. Egy nagy puffanással érkeztem a földre, és húztam magammal a szekrényt is. Ha Kyle nem ugrik elém, az egész rám esett volna.
- Egyben vagy, Nicole? – futott oda a tanárnő. Bólintottam. Hirtelen megcsörrent a telefonja, majd miután letudta a beszélgetést, sietősen távozott. – Gyerekek, oszoljatok, vége a versenynek! Gratulálok Sophie, ügyes voltál, de te se keseredj el Nicole!
Lassan minden ember elszállingózott. Komolyan… Mi a franc történt velem? Már napok óta nem tudok tisztán gondolkodni.
- Szóval, mit akarsz, mit tegyek? – tettem karba a kezem.
- Térdelj le előttem, és ismerd el, hogy legyőztelek!
Arcom megfeszült. Mit képzel magáról ez a nőszemély? Hogy mindent megtehet? Azt hiszi, hogy Nick-ért fogunk harcolni? Köszönöm, kihagyom!
- Nincs az az Isten, hogy letérdeljek előtted! Ünnepelj csendben, hogy legyőztél, és kérj mást! – feleltem durván. Sarkon fordultam, és indulni is készültem, de a lábam megakadt valamiben. De nem, nem egy gyökérben. Sophie kigáncsolt. Hasra estem a földön, és sikerült lefejelnem a földet. Felháborodni készültem, de ő rátaposott a hátamra.
- Ismerd el! Legyőztelek, és nincs miért küzdened tovább! Fogadd el, hogy jobb vagyok nálad! Sőt, ha már itt tartunk, bocsánatot is kérhetnél!
Kínomban felröhögtem.
- Tudod, Sophie, az elején azt hittem, normális vagy. De az idő múlásával megmutattad az igazi valódat. Aljas vagy és gonosz. Ezért inkább meghalnék akár itt és most, minthogy bocsánatot kelljen kérnem! És tudod mit? Nem vagy jobb nálam! Csak tudod, miattad a mostani napokban eléggé megcsappantam, ugyanis a testvérem elhagyott, akivel születésem óta legjobb barátok voltunk! Nem tudod, milyen érzés mikor elárulnak! Beléd szúrnak, és minél jobban magad alatt vagy, annál több és erősebb szúrást fogsz kapni!
- Jaj, ne drámázz! Nyögd ki! – nyomott le még erősebben. Már nagyon fájt, de nem jobban, mint amit Nick csinált. – Nem beszélsz? – taposott egyre fájdalmasabban.
- Mi a francot csinálsz? Teljesen megőrültél, hülye szuka?! – csendült fel egy hang. Sophie megijedt, ezért leszállt rólam, és elfutott.
- Kyle… - néztem fel rá. Aggódóan rám nézett, majd kinyújtotta a kezét. Erősen megmarkoltam, ő pedig felhúzott magához, és szorosan átölelt.
- Komolyan… Nem tudlak majd mindig megmenteni.
- Bocsi – dörmögtem.
- Mi történt veled? – fogta meg a vállamat, és szembefordított magával. – Teljesen kifordultál magadból! Miért nem röhögsz velünk, mint régen? Ne szomorkodj már ennyit Nick miatt! Tudod mit? Meg sem érdemel téged! Ha nem képes megbecsülni egy olyan embert megbecslni, mint te, akkor ne is foglalkozz vele. Hidd el, idővel rá fog ébredni mit csinált, és visszajön hozzád!
- Remélem igazad lesz! – sóhajtottam.
Feltápászkodtunk a földről, s miután átöltöztünk bementünk együtt a következő órára. A nap folyamán nem történt semmi érdekes, eltekintve azt, hogy énekből kaptam egy kegyelem hármast. Uh.. Nem tudok se kottázni, se énekelni. Olyan semmittelen hangom van. Nem is rossz, de nem is jó. A folyosóra kiérve különös nyüzsgölődésre lettünk figyelmesek. Egy mondat megcsapta a fülemet.
- Úristen, láttad azt a srácot? Olyan aranyos! Kyaa! Kint támaszkodik a kocsiján, szerintem a barátnőjét várja. Nem vagy rá kíváncsi, ki lehet az? Mázlista a csaj!
Istenem… Max sem tud ám felhajtás nélkül idejönni. Felhúztam a kapucnimat és lehajtott fejjel sétáltam el a kocsijáig.
- Legközelebb feltűnés mentesebben! Minden lány olvadozik tőled!
- Hát igen, ez az én varázserőm! – vigyorgott büszkén.
- Ugye tudod, hogy jössz nekem egy cukrászdával? – somolyogtam.
Leparkolt az ígért épület előtt, s udvariasan kinyitotta nekem az ajtót.
- Remélem tudod, hogy nem fogsz kizabálni a vagyonomból, kobold.

*1 órával később*
- Ú, esik a hó! – bököttem az ablak felé izgatottan.
- Ne beszélj teli szájjal! – szúrt le mosolyogva Max, miközben szemlélte a hulló hópelyheket.
- Amúgy, nem arról volt szó, hogy ne egyelek ki a vagyonodból?
- Már mindegy. Látod, túlságosan is szeretlek ahhoz, hogy nemet mondjak neked! – nézett rám, engem pedig teljesen átjárt a melegség. Hirtelen ötlettől vezérelve hátratoltam a székemet, felálltam, majd megöleltem Max-et.
- H-hé, mit csinálsz? – kérdezte vörös fejjel.
- Maradj csendben! – intettem le. – Ja, és Max…
- Hm?
- Köszönöm… - suttogtam halkan.

10. rész: Az akció kezdete

Halihó! Ne haragudjatok hogy kicsit késtem, de panaszkodtak nekem, hogy az előző  részben nem volt izgalom, ezért ezt megpróbáltam érdekfeszítőre csinálni! ＾▽＾És köszönöm a 20 feliratkozót! *o* Gomen nasai ha kicsit hosszú lett! ^^" Jó olvasást!
Ui.: Köszönöm a díjat, de lusta vagyok továbbküldeni, majd egyszer válaszolok kérdésekre ha lesz kedvem! :D

A hold halovány fénye megvilágította a szobát, s a tárgyak árnyékai ijesztő szörnyetegekké váltak. Teljes egészében beleillettem ebbe a látképbe, ahogy az ablakban ültem s a térdemre hajtottam a fejemet. Komor tekintettel fürkésztem a sötét éjszakát. 

Nick délután óta egy szót sem szólt hozzám. Mielőtt idejöttünk, megfogadtuk, hogy ha lesz valamelyikünknek barátnője, az én esetemben pedig barátja, akkor sem hanyagoljuk el egymást. Attól, hogy kicsit féltékeny voltam Sophie-ra, még nem utáltam – mostanáig. Nem bírok aludni, szétszakadok az idegtől! 

Belebújtam a farmeromba, magamra rángattam a pulcsimat, s már indulásra készen voltam. Az ajtó előtt beleléptem a cipőmbe, s a lehető leghalkabban kiosontam, miután gondosan bezártam az ajtót. Előreláthatóan nem lesz társaságom, hisz nincs az a retardált, aki hajnali két órakor elmegy sétálni. Lábaim egy játszótér előtt álltak meg

- Hm, miért is ne? – gondoltam magamban. Leültem az egyik hintába, ami nyikorgó hangot adott ki mikor helyet foglaltam benne. Kezemmel megfogtam a láncot, és egy óvodás kislány módjára kezdtem el lóbálni a lábam ide-oda. Pár másodperc múlva már a hajam vidáman lengedezett a szélben, én pedig szinte az égbe repültem. Az időről nem tudtam semmit sem, teljesen belemerültem a hintázásba, na persze meg a gondolataimba. Hunyorogva megnéztem a telefonom kijelzőjét, ami 5:10-et mutatott. Arra az elhatározásra jutottam, hogy elugrom a kisboltba, és bevásárolok kakaós csigát. Az eladó srác mosolyogva nézett rám.
 - Elég korai vagy, nem? – kérdezte, miközben a zacskóba rakta a kért kakaós csigákat.

- Nem mintha lenne választásom – mosolyogtam keserűen. – Az alvókám elromlott – belepakoltam a táskámba a csigákat, majd intettem.

- Köszönjük a vásárlást! Szia! – hallatszott a hangja a kis csengő után, én pedig kiléptem a sötét utca ködjébe. Néhány kóbor kutya ugatása visszhangzott az utcákon, ahol kezdtek az emberek is megjelenni. Gyorsabbra vettem lépteimet, hogy minél előbb elkészüljek, na meg, most én akarok Nick-kel iskolába menni! Halkan kinyitottam az ajtót, s miután kibújtam a cipőmből, indultam kelteni testvéremet.
- Hé, Nick, kelj fel, már fél hét van! – rázogattam gyengéden.
- Minek? Sophie anyja eljön értem és elvisz kocsival – motyogta kómásan. A szívem egy nagyot dobbant. Úgy éreztem, hogy mindjárt felemészt a bánat…
- Ja, oké – hebegtem alig hallhatóan, s lehajtott fejjel berohantam a szobámba. Kínkeserves lassúsággal rángattam magamra a ruháimat. A táskát és a tornazsákot felcibáltam magamra, s kiabáltam egyet, majd elindultam.
- Én elmentem! – üvöltöttem fel, de na, nem mintha érdekelné Nick-et. Szaporán lépkedtem a járdán a gondolataimba merülve. Mikor felpillantottam már az iskola bejárata előtt álltam. Sóhajtottam egyet, s megindultam befelé. A lánymosdó előtt kullogtam, mikor valaki elkapta a csuklómat, és behúzott a wc-be.
- Jézusom, Jade! Megijesztettél… - fújtam ki a levegőt, de miután lenyugodtam, végre sikerült megszólalnom is. – Aszta, elég régen beszéltünk! – gondolkodtam el. – Megvagy? – mosolyogtam kedvesen.
- Én igen, Nicole, de tudom, hogy te nem. Az osztályban mindenki tudja, hogy Nick leszar téged mostanában. És tudod, azt pletykálják, hogy órák után mindig furcsa emberekkel találkoznak. Nincs kedved iskola után követni őket? – húzta gonosz mosolyra a száját.
- Mi van? – hőköltem hátra. – Ha lebukunk, akkor Nick az fix hogy soha nem fog megbocsájtani!

- Na, ne kéresd magad! Tudom, hogy te is akarod! – nézett mélyen a szemembe. Most ha kívülállóként lennék itt, akkor eléggé félreérteném a helyzetet. Sóhajtottam egyet, ami után úgy éreztem, hogy a sóhajjal együtt minden kétségem elszállt.

- Rendben! – mondtam ki végül, s szinte láttam a szememben a lángokat. 

- Gyere be hozzánk! Amíg nincs itt Nick meg a csitri, addig maradhatnál – nézett boci szemekkel, mire megadóan elmosolyodtam, s követtem. Mikor beértünk a terembe, egész örömteli fogadtatást kaptam. 

- Á, szia Nicole! – derült fel mindenki. 

- Ti vagytok a második osztályom – töröltem meg vicceskedve a szemem szélét mintha sírtam volna, s mosolyogva csatlakoztam a beszélgetőkhöz. Egészen belemerültünk, amikor köhécselésre lettünk figyelmesek. Hirtelen megfordultam, és szembetaláltam magamat… Sophie-val. 

- Azt hiszem, megyek – pillantottam hátra, s szinkronban megindultunk Sophie-val. Aztán… Mikor elhaladt mellettem, direkt nekemjött, de olyan erősen, hogy nekiestem az egyik padnak, viszont szerencsére az egyik fiú elkapott. Köpni-nyelni nem tudtam. Annyira felment bennem a pumpa, hogy rögtön kimondtam azt, amit gondoltam.

- Bajod van, lotyó? – néztem mélyen a szemébe. Tágra nyílt szemekkel nézett rám, aztán, végül megszólalt.

- Képzeld, van! Te – mutatott rám miközben erősen affektált. Megmarkoltam a kezét és nekidöntöttem a falnak. Kezeit  felé feszítettem, s dühtől fortyogva szegeztem rá a tekintetemet.

- Most mondd mi a bajod! – szűrtem ki a fogaim között. Aztán, hirtelen egy hang csengett fel a hátam mögül.

- Nicole Carney! Mit képzel, mit csinál? Amúgy is, ha jól tudom, ez nem a maga osztálya! Még jó hogy Nick szólt! – rikácsolt a tanár, nekem pedig a csalódottság átjárta az egész testemet. A saját testvérem, beköpött…

- Nyomás az osztályába! – ragadott karon, de még az sem érdekelt, hogy erősen szorította. Sokkal jobban fájt az, amit Nick csinált. Bennem pedig mostanra túl sok a düh Sophie iránt. Mikor beértünk az osztályba, mindenki minket nézett. Mrs. Berg kétségbeesetten futott oda hozzánk.

- Mi történt? – kérdezte aggódva. A többiek természetesen elcsendesedtek és minket figyeltek.

- Egy pillanat, csak behívom Sophie-ékat, ők tudnak mesélni – indult meg kifelé, s az idegesítő cipőkopogása visszhangzott az egész osztályban, sőt, még a folyosón is. Mikor a tanár kérdezett, én csak elhúztam a számat és lehajtottam a fejemet. Eléggé a sírás hatásán álltam. Elérte, hogy elpártoljon mellőlem. Ellenem fordította a saját testvéremet… Pár perc múlva visszatért a tanár Sophie-val, és Nick-el…

- Nos, mi történt? – húzta fel a szemöldökét osztályfőnököm, majd Sophie-ra nézett.

- Mikor bementem Nick-ék osztályába, véletlenül nekimentem Nicole-nak, ezért ő hátraesett, de elkapták! Szóval véletlen volt! Ő meg obszcén szavakkal illetett, és nekilökött a falnak! Azt hittem meg fog verni! – nyökögte elcsuklott hangon.

- Na azért ez nem egészen így volt! – szóltam közbe, talán túl hangosan is. Normál hangerővel, s nyugodtabban folytattam. – Előbb beértem az iskolába a szokásosnál, ezért bementem beszélgetni Nick osztályához. Jól elvoltunk mindenkivel, amikor ő köhintett egyet. Ki is akartam indulni, aztán mikor elhaladt mellettem, szándékosan nekilökött az egyik padnak, és ha az egyik srác nem kap el szépet estem volna hátra! – a végét egészen hadartam, ugyanis túlságosan eleresztettem az indulataim. A tanár hümmögött egyet, mire mindenki kérdőn nézett rá.

- Nick, ki mond igazat? – tudakolta Mrs. Berg. Szinte érezni lehetett a feszültséget a levegőben, a szívem pedig olyan hangosan vert, mintha több ezer dobot ütöttek volna. 

- Én… Sophie… Tényleg véletlen volt! Csak Nicole húzta fel a vizet! – nyögte ki.

- Ez csak egy vicc, ugye? – röhögtem fel kínosan. A sírás határán voltam, ezért kiindultam a teremből, de Sophie elkapta a csuklómat.

- Tényleg elfutsz? Megint? Mindent tudok rólad! – láttam a gyűlöletet a szemeiben… - Elég zűrös múltad volt, amibe most betekintést nyerhettünk! Nyolcadikban majdnem kirúgtak az iskolából, csak a tánc miatt nem! Apropó tánc! Több éve táncoltál versenyszerűen, aztán, az egyiken a párod nem kapott el, és úgy estél, hogy majdnem eltörött a lábad. A szüleid eltiltottak a hobbidtól, és te feladtad! Pedig folytathattad volna! De nem tetted, mert nincs elég akaratod hozzá! Most is, nem tudod elviselni, hogy osztozkodnod kell a testvéreden! Egy önző, hisztis kislány vagy, aki a bátyja nélkül egy nagy semmi lenne!

-Sophie, elég lesz! – szólt rá az osztályfőnöke. Igaza volt?! De ilyeneket, Nick mondott el neki? Miért? Miért kellett ennyire összevesznünk? Az ajtót szinte feltépve rohantam ki a teremből. A folyóson többen is utánam néztek, de nem érdekelt. Az udvaron találtam egy elhagyatott helyet. Nekidőltem a falnak, s lassan lecsúsztam. A fejemet rádöntöttem térdemre, s karommal körbefontam azt. 

Hogy lehet valaki ilyen… rosszmájú? Most ő boldogabb lett attól, hogy összeugrasztott minket? Éreztem, ahogy a szemembe próbáltak szökni az ebadta könnycseppek. Durván megdörzsöltem, mert én nem fogok miattuk sírni! Egy könnycseppet se ejtek, nem érdemlik meg! Nick-ben ekkorát nem csalódtam még! Behálózta az a hülye perszóna! Ő meg most olyan, mint egy kis pillangó, aki bennragadt a gonosz pók hálójában. Nem tud mozdulni... Azt teszi, amit ő mond. Mint egy báb... Ha most azt hiszik, hogy összetörve sírdogálok egymagamban, akkor tévednek! Mérgesen pattantam fel, s mint a szélvész, olyan gyorsan rohantam át az udvaron. Annyira a szemem előtt lebegett Sophie képe, hogy észre sem vettem, hogy nekifutottam valakinek. A lendület hatására mindketten a földre kerültünk, de ő megfogta a derekamat, így ráestem. Mindketten értetlenül pislogtunk egymásra.

- Jézus, Nicole! A szívbajt hoztad ránk! Mindenki téged keresett! – hadarta egy szuszra Kyle. Ők aggódtak értem… 

- Ne haragudj! – biggyesztettem le a számat, s megöleltem. Szinte elvesztem a karjaiban. A külvilág teljesen megszűnt számomra. 

- Nekem igazán tetszik ez a helyzet Nicole, de ezt a pózt máskor és máshol ismételjük meg – röhögött fel. Most, hogy elnéztem… A földön feküdtünk, és rajta ültem.. Hoppá. Miután feltápászkodtunk, durcásan belebokszoltam a vállába.

- Hülye – nevettem. A kacajból sóhaj lett. – Tudod, Nick egyik osztálytársával elterveztük, hogy követjük őket hazafelé. De jobban belegondolva, csak olajat öntenék a tűzre…

- Nem! Ez nem rossz ötlet! Én is hallottam pletykákat róluk, és kíváncsi vagyok igazak-e! Én is megyek veletek! – jelentette ki határozottan, mire kikerekedett szemmel bámultam rá.

- Én ezt nem tartom jó ötletnek – mosolyogtam kínosan, de ő nem is figyelt rám. 

A folyosón Luca állított meg minket.

- Nicole, beszélhetnénk? – hívott félre. – Mi volt ez az előbb?

Sóhajtottam egy nagyot, s elmeséltem mi történt.

- Csak én nem bírom ezt a Sophie csajt?

- Nem vagy egyedül – nevettem fel. – De tudod, most egy kisebbfajta bosszút csinálunk – néztem ördögien.

- Csinálunk? Kivel, mit? – húzta fel a szemöldökét.

- Én, Jade és Kyle követjük Sophie-t és Nick-et, mert pletykák keringenek róluk – súgtam a fülébe. Felcsillant szemmel tekintett rám.

- Én is hadd menjek! Kérlek! – nézett rám kiskutya szemekkel.

- Huh… De négyen eléggé nehéz lopakodni, nem? De… Jól van, gyere te is – néztem rá megadóan. Na, most Jade-del közölni kell, hogy két emberrel bővültünk. 

Szünetben első dolgom volt felkeresni őt. 

- Szia Jade! – mosolyogtam.

- Hali! Hallottam mi történt – húzta egy megértő mosolyra száját.

- Figyelj, izé… Két ember is csatlakozik hozzánk délután… Nem gond?

- Dehogy! Minél többen, annál jobb! – vigyorgott. Megkönnyebbültem, hogy nem haragszik. – Mielőtt elindulunk, be kéne nézni hozzánk, mert így simán felismernek, én meg készültem! –kacsintott.

- Honnan tudtad, hogy menni fogok? – somolyogtam virgoncan.

- Én gondolatolvasó vagyok – jelentette ki határozottan, miközben vadul gesztikulált. Röhögnöm kellett ezen, mert elég bájosan nézett ki, ahogy egy 178cm-es lány, vörös rövid hajjal, menő bőrdzsekiben úgy viselkedik mint egy kislány. – Végre nevettél – fürkészett kedvesen. 

- Nagy baj lenne, ha megölelnélek? – néztem rá érzelmektől túlcsordulva. 

- Keblemre cimbora! – tárta szét a karját nevetve.

Az óráim után észrevettem, hogy Jade is kint volt már.

- Hát te hogy-hogy itt? 

- Tudod, nagyon fáj a hasam – vigyorgott. 

- Kyle itt van, már csak Luca kell – sóhajtottam, miközben az iskola bejáratát fürkésztem. Nem sokkal később ő is megérkezett.

- Rendben emberek, körülbelül 45 percünk van az alakcserére. Nyomás – ütött bele ököllel a tenyerébe Jade nyomatosításképp. Szaporán szedtük a lábainkat, s siettünk hozzájuk.

- Rendben, Nicole-t én öltöztetem, titeket, fiúkat a tesóimra hagylak – tapsolt egyet Jade, s bevezetett az egyik szobába.

- Atya ég, mennyi ruha! – maradt tátva a szám. 

- Ugye? - mosolygott büszkén a vöri. 

Törte egy ideig a fejét, s úgy döntött, hogy engem egy gót lánynak öltöztet be. Először kicsit megrettentem az

ötlettől, de végül belenyugodtam. Egy zöld, combközépig érő ruhát választott, amit szalagok díszítettek. A ruha szélét csipkék ékesítették. A hacuka mellé egy szürke comb zokni társult, aminek tetején csipkék futottak végig. Egy egyszerű zöld balettcipőt húztam a lábamra, ami teljesen beleillett ebbe a gót ruházatba. Egy ugyanolyan színű szalaggal díszített hajpánt került a fejemre, s immáron készen álltam. Jade elég stílusához illő ruhát vett fel. Kimentünk a nappaliba, hogy megnézzük hogyan állnak a fiúk. Luca egy fekete csuklyás kabátot viselt, amiből láncok lógtak ki. A fekete kesztyű kissé ijesztővé tette személyét, de még belefért. Kyle az a tipikus „utcai srác” stílust juttatta eszembe.

- Nem fogunk kitűnni a tömegből? – aggodalmaskodtam.

- Kettéoszlunk, úgy kevésbé leszünk gyanúsak. Luca, Nicole, a ti öltözéketek nagyon összeillik, ti együtt mentek.

- Én szeretnék Nicole-lal menni! – nyivákolt Kyle.

- Nem Cicafiú, te most velem jössz.

A becézés hatására belőlem és Luca-ból kitört a röhögés. Kyle sokkoltan, földbegyökerezett lábakkal állt, s bámulta a falat. Eléggé megviselte, hogy őt igenis le cicafiúzták.
- Hát, elég furcsa páros leszünk kint – röhögtem fel.
- Éppen ezért először mi hátulról követjük őket Kyle-lal, ti meg megbújtok a bokrokban, vagy BÁRHOL ahol lehet – nézett mélyen a szemünkbe. – Játsszátok élethűen a szerepet, szóval Nicole, egy gót lányhoz hasonlóan viselkedj, és te is Luca! Ha már egy gót párt játszotok, ne kézen fogva menjetek, hanem csak karolj belé!
- Értettük! – bólintottuk egyszerre. Kyle is kezdett magához térni lassacskán.
- Indulunk mi előbb, ti tisztes távolból követtek minket, ha pedig meglesz Nick és Sophie, akkor őket, de ha beszélnek valakivel, vagy kikkel, akkor a lehető legközelebb menjetek! – adta parancsba a vöröske, mi pedig hevesen bólogattunk.
- Akkor induljon az akció! – mosolyogtam.
Kyle és Jade kiléptek az utcára, majd alakjukat elnyelte az utca. Belekaroltam Luca-ba, és mi is kimentünk. Lassan sétáltunk, csak a cipőink csoszogását lehetett hallani a száraz betonon. Lábaink szinte pillanatok alatt szállítottak az iskola elé bennünket. A legközelebbi bokorba próbáltunk elrejtőzni. Elég kényelmetlen volt egy tenyérnyi helyen két embernek meghúzódni. Aztán, mikor éppen a könyökömet emeltem el Luca bordáitól, ismerős hangokra lettünk figyelmesek.
- Ez Nick és Sophie - suttogta Luca, mire egy aprót bólintottam.
- Nincs kedved elmenni egy kávézóba? Úgysem sietsz haza, nem? Hisz Nicole el lesz egyedül is – csendült fel Sophie hangja, nekem pedig ökölbe szorult a kezem. Az biztos, hogyha Luca nem fogja le addig szorítottam volna, míg a körmöm meg nem sebezte volna a gyenge bőrt.
Mint a macskák, úgy rejtőztünk el a legkisebb zugokban is. Egy  apróbb bokorban lapultunk, amikor hirtelen elvesztettem az egyensúlyomat és egy nagy puffanással értem a földre. Előttünk pedig… Egy halott madár feküdt. Ha Luca nem fogja be a számat, biztos, hogy felsikítottam volna. Magához vont, hogy még jobban elrejtőzzünk. Riadtan vártuk, hogy mikor bukunk le.
Hirtelen egy kéz jelent meg fölöttünk, az én adrenalin szintem a lebukás miatt az egekbe szökött.
- Most nézd meg! Csak egy kis időre hagyjuk egyedül őket, és máris huncutkodnak! – rázta meg leszidóan a fejét Kyle, én pedig négykézláb kimásztam a bokorból. Azt hittem, hogy most, tényleg lebukunk… És Nick, egy örök életre meggyűlöl.
- Úristen Nicole, de fehér vagy! - aggodalmaskodott Jade, miközben leporolta a ruhámat. - Most ti követitek őket az utcán, mi megyünk a bokrokba – sóhajtott. Kijelentésén felröhögtem, Kyle pedig fejcsóválva rám nézett.
- Nicole, Nicole, de perverz vagy!
- Ezt pont te mondod?! – háborodtam fel. Én csak egyszer gondolok rosszra, ő meg mindig, és én legyek a rossz?

Karon ragadtam Luca-t és futólépésben követtük a szeretett párost. A szívdobogásom visszhangzott a fejemben. Rettegtem, hogy hátrafordulnak, és „Hé az Nicole és Luca!” mondattal kezdik, aztán, a pokolba kívánnak. - Ne légy ennyire feszült! - suttogta Luca, majd átkarolta a derekamat és közelebb vont magához. 

- Ne nyomulj a lányra! – szűrődött ki Kyle hangja az egyik bokor mögül. Hirtelen Sophie és Nick hátrafordult, bennünk pedig meghűlt a vér. Én nem tudtam mit csináljak, de Luca cselekedett. Megfogta a derekamat, magához rántott, és… Nem csókolt meg, de arca közel volt és a hajam miatt pont úgy nézett ki, mintha megcsókolna. Hallottuk a cipők kopogását, ezért egy megkönnyebbült sóhaj után odamentünk a bokorban lapuló Jade-hez és Kyle-hoz.

9.rész: A barátnő

Halihó! ^^ Ne haragudjatok hogy késtem a résszel, de kicsit ihlet hiányban szenvedtem! :( Jó olvasást! :))

A hétvégi banzáj után az iskola visszakerült a szokásos kerékvágásba, de tényleg. Kyle-lal olyan a viszonyunk, mint régen, és Luca-val is ugyanúgy beszélgetek. Szegény Nick-nek kellett kis idő, mire kiheverte, hogy ő igenis „terhes” volt. Utólag kiderült, hogy Belle-ék hamarabb hazamentek, ugyanis mellettük valakik piáltak, és szegény Yasmen-nek hányingere lett. Hát, úgy látszik nem csak nekem volt „egy élvezet” az iskola buli. 
Végül nagy gondolatmenetemet megszakította egy éles, rikácsoló hang.
- Carney kisasszony! Tudja a választ? Kérem ne bambuljon!
- Mi? Huh, uh… Nem tudom – hajtottam le a fejemet. Utálom az iskolát.
- Rendben, de máskor ne aludjon el nyitott szemmel! – suhintott kettőt a szemem előtt a botjával, mire legszívesebben széttörtem volna a fején. Ehelyett inkább csak lefejeltem a padot.
Szünetben én voltam a legelső, aki kiment a teremből.
- Az a nő utál engem – sóhajtottam Belle-éknek, miközben beleittam a kólámba. Valaki megkocogtatta a vállamat, ezért megpördültem a sakamon, és felhúzott szemöldökkel néztem testvéremre.
- Gyere ki az udvarra kérlek! Fontos – nézett mélyen a szemembe Nick. Sóhajtottam egyet, aztán követtem. Odavezetett az egyik padhoz, ahol állt egy lány. Fekete váll felettig érő fekete haját lágyan fújta a szél, majd mikor meglátott minket, elmosolyodott. Zavartan néztem Nick-re, de ő megállt a lány mellett.
- Nicole, ő itt a barátnőm Sophie. Sophie, ő itt a tesóm, Nicole – mutatott be minket egymásnak, majd kezet ráztunk. Elég szimpatikusnak tűnik, remélem, nem kell csalódnom.
Beszélgettünk még egy ideig és megtudtam róla, hogy Nick évfolyamtársa, és hogy már év eleje óta találkozgatnak. Remek! Nick miért nem mondd nekem el ilyeneket?!

Megbeszéltük Sophie-val, hogy az ismerkedés végett, hogy ma együtt ebédelünk. Tűkön ülve vártam a kicsengetést, s mikor ez megtörtén, mint a szélvélsz, száguldottam az udvarra.. Még nem volt senki ott, ő pedig ott ült mosolyogva integetett nekem. Ez az egész így nagyon szép. Örülök, hogy Nick ilyen barátnőt talált magának, kedvelem őt. Az egész beszélgetés kellemesen zajlott, néha felnevettünk, amikor hirtelen kiszúrtam valamit. Nevetve figyelmeztettem Sophie-t az arcán lévő morzsáról.
- Hé, van valami az arcodon! – vigyorogtam, s ujjammal letöröltem a piszkot.
- Köszi! – nézett rám, aztán, egy pillanatra hirtelen valami furcsaságot láttam a szemeiben, de ezt betudtam annak, hogy fáradt voltam.
Az utolsó órám után kimentem az iskolakapuhoz, és szokásosan vártam Nick-et. Ez azóta ilyen megszokott dolog, mióta ideköltöztünk. Együtt jöttünk, mentünk.
Egyre több diák szállingózott ki az iskolából, én pedig kezdtem egyre türelmetlenebb lenni. Mikor Megláttam Nick egyik osztálytársát, gyorsan odaszaladtam érdeklődni.
- Hé, szia! Nem tudod véletlenül Nick kijött-e már?
- Ah, de, már rég elment! Sophie-val mentek, azt mondta ma hazakíséri, de azt hittük, hogy szólt róla neked – húzta el a száját.
- Ó! Nem gond, azért köszi! – néztem mosolyogva, majd miután elhaladtak mellettem, lehajtottam a fejemet.
Keserű érzés uralkodott el rajtam, aztán hirtelen ismerős hangok csapták meg a fülemet.
- Hát te még mit csinálsz még itt? – visszhangzott egy kicsit az udvaron, mire megfordultam. Kyle, Yasmen és Belle ált előttem.
- Én éppen hazaindultam, és ti? – nem füllentettem olyan nagyot végül is, mert tényleg haza indulni készültem. Bólintottak egyszerre, és összehúzott szemekkel figyeltek, amitől teljesen frászt kaptam. Sóhajtottam egyet s belekezdtem.
- Nick-re vártam, de ő már hazament Sophie-val, és most készültem hazaindulni. És ti mit kerestek itt? – húztam fel a szemöldökömet.
- Korrepetáláson voltunk matekból – nézett komolyan Kyle, mire mind a négyen felröhögtünk. – Büntetést dolgoztunk le –folytatta Yasmen, mire kikerekedett szemekkel, gyanúsan méregettem őket.
- Mit csináltatok, ha? – fontam össze a kezemet magam előtt.
- Utolsó óra után levertünk egy növényt, összetört, és Yasmen annyira röhögött, hogy meghallották a tanáriból. Miután felpucoltuk, ott kellett maradni segíteni a tanárnak valami szarságokat pakolni. Röviden ennyi történt – mondta ki egy szuszra Kyle, s a mondat végén egy nagyot fújt.
- Ahaa – bólogattam. – Én, izé, most megyek, kíváncsi vagyok hogy otthon van-e már Nick – mosolyogtam, s már emeltem a lábam hogy elinduljak, de utánam szóltak.
- Hazakísérünk – közölték határozottan, s mind egyszerre, mire rémülten bámultam rájuk.
- Ezt mikor tanultátok? – kerekedett el a szemem, mire összemosolyogtak. Nevetve megráztam a fejemet. Derűsen telt az utunk, s mikor a házunk elé értünk, Kyle megszólalt.
- Csak nehogy rosszkor nyiss rájuk – vihogott, én pedig unottan megforgattam a szememet. Elbúcsúztam tőlük, s lassan lenyomtam a kilincset. Nevetés hangja csapta meg a fülemet, s szembetaláltam magamat a turbékoló párossal, ahogy mosolyogva beszélgetnek. Először észre sem vették, hogy beléptem, ezért hangosan odaköszöntem.
- HALI! MIKOR ÉRKEZTETEK? – kiabáltam. Mindketten rám néztek, aztán Nick hirtelen a homlokához csapott.
- Jézus, mennyit vártál rám? – nézett rám aggodalmasan.
- Á, csak 10 percet, de nyugi, az egyik osztálytársad szólt – felvettem a műmosolyomat, majd felindultam a szobámba. Ruháimat átcseréltem, s felvettem egy melegítőt és egy fehér pólót majd belebújtam a papucsomba. Arccal beledőltem az ágyba. Magamhoz öleltem a párnámat, és úgy nyüglődtem. Percekkel később valaki kopogott, s Sophie dugta be kíváncsian a fejét az ajtón.
- Nem baj, ha ma itt leszek? Ne aggódj, nem maradok sokat. A tesód azt üzeni, hogy gyere le enni – mosolygott kedvesen, nekem pedig hirtelen iszonyat nagy bűntudatom lett. Hogy én mekkora egy barom vagyok! Hogy lehetek ilyen?
- Persze, megyek! – viszonoztam a mosolyt és gyorsan baktattam le a lépcsőn.

Mindenki habzsolta magába a kaját, amit mellesleg én csináltam.
- Ez Isteni, nagyon jól tudsz főzni! – jó volt Sophie derült arcát látni. Miután végeztünk, Nick felállt.
- Hozok valami édeset! – indult fel a szobájába. Huh, szóval dugi kajája van, mi?
- Sophie, kérsz inni? – álltam fel én is.
- Persze, öhm, miből választhatok?
- Narancslé, Cola, tea, szörp… - soroltam.
- A narancslé jó lesz, köszi – húzta mosolyra a száját, én pedig megindultam a konyhába. Öntöttem egy kancsóba narancslevet, s visszaindultam. Töltöttem Sophie-nak, és leültem, de olyan szerencsétlenül, hogy a kezemmel sikeresen kiborítottam a kancsót. A ragacsos innivaló végigfolyt az asztalon, s Nick barátnője ruháján kötött ki. Félve a szám elé kaptam a kezemet.
- Ne haragudj! Véletlen volt! – szabadkoztam.
- Most nézd meg mit csináltál! Sejtettem, hogy nem kedvelsz, de azért ezt nem kellett volna! – sipákolt. Észrevettem, hogy közben Nick ott állt mögöttem.
Ahogy ott nézett rám...
- Nicole! Hogy lehetsz ilyen gyerekes? Fogd fel, hogy ő a barátnőm! Ne légy ilyen önző ember! – rázta meg a fejét, és Sophie után futott. Ledermedten álltam ott. Szóval, Sophie akkor mégsem olyan, mint amilyennek gondoltam…

8. rész: Az alkohol hatásai

Sziasztok, megérkeztem a következővel! :3

Mikazuki-chan

Hétfő reggel… Az az egyetlen jó benne, hogy délután lesz a buli, más meg nem. Ma meg találkozom is Kyle-lal, uh…

Lassan sétáltunk az iskola felé, amikor valaki a nevünket kiabálta. Megpördültem a sarkamon, és mosolyogva köszöntem Belle-nek. Innentől kezdve hárman folytattuk utunkat, s mikor megérkeztünk kettéváltunk. Benyitottunk a teremben, ahol már voltak. Kyle is köztük volt. Elhaladtam előtte, és lehuppantam a székemre. Nagyszerű, hogy én feleltem matekon, amiből nem vagyok valami jó. 

Végül egy négyessel megúsztam, de éppen csak. Szünetben siettem ki a levegőre, mert az agyam szétpattant az egyenletektől. Mélyen szippantottam magamba az oxigént, mikor két kar ölelt át hátulról. Kyle persze pont akkor ment el előttünk. Rosszallóan rám nézett, megrázta a fejét és továbbment. Én az előző sokk miatt ijedtemben hátrarúgtam, és megfordultam.

- Jézusom Luca, sajnálom! – az előbb túl rossz helyen rúgtam meg… 

- Nem baj, én voltam hülye – próbált kinyöszörögni valamit. Nagyon megsajnáltam. 

- Bocsi, tehetek valamit érted? – aggodalmaskodtam.

- Ha kapok egy táncot a bulin, meg van bocsájtva – kacsintott.

- Megegyeztünk – mosolyogtam rá, s visszaindultam a termünkbe ebédelni.  Mikor visszaértem, két kíváncsi szempár fogadott.

- Láttuk az ablakból mi történt – húzták el a szájukat

- Nem értem, miért ilyen gyerekes Kyle… - tanakodott Belle. 

- Várj, én lehet, hogy tudom miért, mert nekem – kezdett bele Yasmen, de Belle befogta a száját. 

- Csak kicsit fel van pörögve, ne törődj vele – mosolygott.

Túléltem az órákat, és siettem haza készülődni, ugyanis kettőkor kezdődik a buli. Kb. fél óráig kerestem csak ruhát. Elhatároztam, hogy veszek egy fél órás fürdőt, és relaxálok. 

Éppen a világ nagy gondjain elmélkedtem, amikor Nick ordibált.

- NICOLE! HOL VANNAK A GUMIMACIIK? - nyújtotta el az i betűt. 

Komolyan, ezt nem hiszem el! Az ember csak egyszer akar lazítani, akkor sem teheti meg. Mérgesen kimásztam a kádból, magam köré tekertem egy törülközőt, és zaklatottan trappoltam le a konyhába. Kinyitottam a szekrényt, kivettem belőle a gumimacikat, és lecsaptam a bátyám elé az asztalra.

- Neked is ilyenkor kell ám gumimacit zabálni – hőbörögtem. Testvéremet ez különösebben nem hatotta meg, csak tömte magába az édességet. Sóhajtottam egyet, és visszavánszorogtam a szobámba. A hajammal nem csináltam semmit, ugyanis az jó úgy, ahogy van. Egy fekete ruha mellett esett a választásom, ami szigorúan a térdem felett 5cm-ig ért. Alá vettem egy harisnyát, és mivel utálom a magassarkúkat, ezért egy fekete lapos cipőt választottam, aminek az elejét egy masni díszítette. Fújtam magamra egy kis parfümöt, majd lehuppantam a kanapéra. Mennyi időm van még? Fél óra? Pff... Nem túl nőies ilyen hamar elkészülni. Elhatároztam magam, hogy elmegyek a lányok elé, ha már ilyen hamar elkészültem. Ha már az egész iskolának lesz a buli, akkor Nick-et is elcibálom magammal, mert milyen lenne már, ha külön mennénk…
- Elmegyünk Bellék elé! – huppantam le bátyám mellé a kanapéra.

- Mikor?

- Most.

- Ilyen korán? Biztos vagy te ebben? 

- Aha! Én nem bírok itthon ülni. Nyomás! – húztam fel.

- Idióta. Táska? Már nem jövünk haza Bellék után, szóval hozd a kis szatyrodat, meg ami kell, és gyere!

Sokszor igencsak elképedem, hogy több esze van Nicknek, mint nekem. Miután visszatértem a táskámmal, elindultunk. Csendesen tellett az út, csak annyit beszéltünk meg, hogy nem issza le egyikőnk se magát. Nos, ha én részegednék le akkor ő eltudna cipelni, de ha ő… Jézus, bele sem gondolok! 

Kopogtam kettőt, és pár perc után Belle anyukájával találtam szembe magam. 

- Ó, szervusz Nicole! Jó téged is látni Nick! Gyertek beljebb, Belle még készülődök – mosolygott kedvesen, és beterelt minket. 

- Kértek valamit? Inni? – kérdezősködött, mire elmosolyodtam. 

Hirtelen eszembe jutott az én anyukám. Mielőtt még nekiálltam volna szomorkodni, elhessegettem a gondolataimat, és válaszoltam.

- Nem, köszönöm, hisz a farsangon úgyis lesz annyi minden!

- Én sem kérek, de azért köszönöm – felelt végül bátyám is.

Időközben Belle is készen lett, így immáron már Yasmen-t mentünk felvenni. 

Ő nyitott ajtót, felöltözve. Mosolyogva beszéltünk arról, hogy mindenki milyen jól néz ki, közben megérkeztünk időre az iskolába. Rengeteg diák volt kint, a tornateremben pedig még inkább. Komolyan, kissé izgultam. Aztán, a sok diák között megláttam Kyle-t. Ott nevetett a haverjai társaságában, engem pedig keserű érzés fogott el. Múlthéten még én is ugyanígy, mosolyogva beszélgettem vele. Most pedig, ha találkozik a tekintetnünk, valamelyikünk elkapja onnan a fejét. Tényleg, mint két óvodás. Sóhajtottam egyet, s magamra öltöttem a boldog formám. 

Hangosan üvöltött a zene a tornateremben, s egész sötét volt, csak a színes fények adtak egy kis világosságot. Kíváncsi vagyok, hogy mennyi idejükbe telt ezt megcsinálni. Észre se vettem, hogy drága fivérem elvándorolt mellőlem, de nem is baj, hisz nem leszek olyan idegesítő hugica, aki folyton a bátyja nyakán lóg. - Nem jöttök táncolni? – néztem barátnőimre.

- Tudod, mi nem tudunk táncolni – húzta el a száját Yasmen, Belle pedig lesütötte szemeit.

- Olyan nincs! – akaratoskodtam, és kihúztam őket a parkettre.

Átéreztem a zene ütemét, aztán… Nem is tudom, mi történt. A testem magától mozgott, és Yasmenék is egészen belelendültek.

Több pörgős szám után egy lassú következett, mire többen leültek, és csak a szerelmespárok sétáltak fel. A terem végében megláttam Kyle-t, ahogy egyedül ücsörgött. Mikor ő is észrevett, hirtelen felállt, és megindult felém.

- Ez a tánc az enyém akkor – szólalt meg hirtelen mögöttem Luca, és felhúzott a táncolók közé. Riadtan kerestem Kyle-t, de már csak a becsapódó ajtót láttam. Fel akart kérni? Vagy nem? Összezavarodtam. Istenem, Kyle! Rosszabb vagy, mint egy óvodás kislány! Inkább hagyom az egészet a francba. Rákulcsoltam a kezemet Luca nyakára, és követtem a zenét. Kissé nehézkes volt felérnem, de végül megoldottam. Elég jól táncol ő is. De nincs nagy valószínűsége, hogy valaha is foglalkozott volna táncolással. Őszintén? Élveztem. Az egészet. Már kezdek olyan jóban lenni Luca-val, mint Kyle-lal. Sőt… Vagy még jobban? Miután lejárt a szám, megköszönte a táncot. Hirtelen valaki megpöckölte a vállamat.

- Hé, Nicole, a tesód, ki van ütve – mondta Nick egyik osztálytársa.

- Uh. merre van? - sóhajtottam, s indultam a fiú után. Megkértem Luca-t is, hogy jöjjön, mert hátha…

Ott ált Nick, és úgy láttam, éppen magyaráz valakinek. Mikor meglátott, „Odaszaladt” hozzám.

- Jézusom! Nicole! Terhes vagyok! – normális esetben röhögtem volna, de most, inkább aggódtam.

- Igen elhiszem, na, gyere, hazaviszünk – fújtam egy nagyot. A szemem sarkából láttam valamit. Odafordítottam a fejemet, és ijedten konstatáltam, hogy Kyle is egy kicsit…

Bűntudatom lenne, ha most így itt hagynám. A belső jó és rossz énem még vitatkozott egy ideig, aztán döntöttem.

- Luca kérlek, segíts elhozni Kyle-t is!

Kis noszogatás után beleegyezett, és segített. Szóval, én alszok a nappaliban a kanapén, Kyle pedig az ágyamban. Milyen jó éjszakánk lesz! Nehéz volt kicipelni őket, főleg, hogy Nick egyre csak sipítozott.

- Úristen! Óvatosabban! Terhességi fájdalmaim vannak! – jajgatott. Egyre biztosabb vagyok benne, hogy nem csak alkoholt ivott, az tuti. Hívtam egy taxit, és megköszöntem Luca-nak hogy segített. Beültem középre, így két oldalamon a jó madárkák voltak.

- Te, tündérkirálynő! Szólj már a mini tündéreidre, hogy hagyjanak békén! Az a bögyöske, ott! – mutatott egy üres pontra a levegőben – folyton molesztál! Kérlek, szólj rá! – nézett rám Kyle.

- Ő, kérlek ne molesztáld - mondtam zavartan.

Nick pedig majdnem bealudt, aztán hirtelen megszólalt.

- Elfolyt a magzatvizem! Atyaég! Siessünk már! – legyezgetett.

Szegény sofőr... Őszintén remélem, hogy nem hívja ránk a diliházat.
 - Figyelj már, tündérke. Beszélhetek veled? 

Fogalmam sem volt, hogy mit szeretne, de hát… Bólintottam, és vártam, hogy mit szeretne.

- Ez olyan nehéz… Öhh, izé… Néhány napja összevesztem az egyik osztálytársammal… - kezdett bele nagy nehezen Kyle. Várj, most én leszek a lelki tanácsadója?!

- Az egész úgy kezdődött, hogy mikor kirándulni voltunk a barátnőivel beszélgettem, és csippent egyet a telefonja, de ő fürdött. Én megnéztem, és az egyik fiútól jött, aki mostanában mindig vele van. Sőt! Nem is látom, hogy bármennyire is megviselné a dolog! Kerül engem. Ma is volt az iskolában egy buli, és akkor ott táncolt mással egy lassú számra! És idegesít! Rohadtul idegesít, hogy az a kis majom folyton rajta lóg! Az egyik szünetben hátulról át is karolta, szóval lehet, hogy járnak, engem meg magasról leszar! – sóhajtott egyet, majd rám nézett. – Szerinted, királynő, valaha meg fog bocsájtani ezért? – kérdezte csillogó szemekkel.

Ez nagyon megrázott. Én egyáltalán nem kerülöm! Ő kerül! Ember! De lehet csak azért fakadt ki így mert részeg, de azt mondják, hogy a részeg ember igazat mond. Elmosolyodtam, és bíztatóan ránéztem.

- Megfog, én tudom! Hisz elvégre én vagyok a tündérkirálynő – bokszoltam bele a vállába, aztán… Láttam, hogy elaludt. Én itt lelkizek, ő meg bealszik. 

A taxi fékezett egyet, és beállt a házunk elé. 

- Ne segítsek, kislány? – nézett rám zavartan a sofőr. 

- Ha megkérhetem, legyen szíves! – mosolyogtam zavartan. 

A nagy unszolásban felébredt mindkettő, és elkezdte fújni a maga baját. Kinyitottam az ajtót, és becipeltük a fiúkat. Leraktam őket a kanapéra, ameddig kifizettem a sofőrt.

Na, kezdődjék a nehezebb rész. Felhúztam Nick-et, és átdobtam a karját a nyakamon. A lábam már most nem akart megtartani ennyi súlyt. Csiga tempóval próbáltam felvonszolni a szobájába, de ő nem is segített.

- A rohadt életbe Nick, segíts már! – nyögtem ki fájdalmasan.

Iszonyat nehéz volt, körülbelül egy perc alatt haladtunk öt centit. Végül feladtam és elengedtem. Hagytam, hogy a földre huppanjon. Másképp próbálkoztam. Megfogtam a lábát, és úgy húztam fel a lépcsőn. Kicsit sajnáltam, mikor minden egyes fok után koppant egyet a feje. De miután nem láttam semmi jelet arról, hogy fájna neki, folytattam, míg végül elérkeztem a szobájáig. Összeszorítottam a fogamat, és nagy nehezen felemeltem, majd bevonszoltam a szobájába. Nem a legszebben dobtam le az ágyára… Felraktam a lábait, és betakartam. Persze elmaradhatatlan, hogy fájdalomcsillapítót ne rakjak ki neki, mert reggel… Szüksége lesz rá.
Visszasiettem Kyle-hoz, de mikor nem volt a helyén, a szívem egy rohadt nagyot dobogott. Észvesztetten kezdtem el rohangálni a lakásban, aztán… Ott feküdt a hűtő előtt. Elkezdtem szólongatni, aztán mikor nem válaszolt, rávágtam egyet a fejére.
- Huh, mi van? – nézett fel rám, s közben az értelem csakúgy sugárzott a tekintetéből.
- Gyere aludni! – kérleltem, mert őt nem akartam vele is úgy járni, mint Nick-kel.
- Veled? – bámult bamba tekintettel, s miután rácsaptam a homlokomra, végre felindult. Még részegen is perverz…
- Várj egy pillanatot, hozok neked gyógyszert és takarót! – néztem rá tekintélyt parancsolóan, s gyorsan lefutottam átöltözni.
Miután ez megtörtént, megágyaztam magamnak a kanapén és elővettem a fiókból a gyógyszert, majd felbaktattam vele Kyle-hoz. Ez valami vicc? Mindig el kell aludnia? Sóhajtottam egyet és leraktam a szekrényre a fájdalomcsillapítót. Ekkor hirtelen megfogta a derekamat, és behúzott maga elé az ágyba.
- Boo maci, úgy hiányoztál! Szeretlek! – motyogta. Ez most vicc?! Álmában cselekszik, nekem meg itt kell maradnom? Megpróbáltam kijutni valahogy, de olyan erősen szorított, hogy lehetetlen volt. Addig mocorogtam, míg egy normális alvópózt találtam.

*Reggel*
Óvatosan kinyitottam a szememet. Amit tapasztaltam, teljesen meghökkentett. Kyle vállán fekszem, és én átölelem, ő is engem. Mi történt itt éjszaka?! Ijedtemben hátraugrottam, de olyan nagyot, hogy egy koppanással értem földet, mire drága alvótársam is felébredt. Hirtelen ő sem értette, hogy mi van. Végignézett magán, majd rajtam, végül megszólalt.
- Mi a franc történt este? – nyelt egy nagyot, mire ránéztem.
- Idióta! Szimplán annyi, hogy lerészegedtél, én hazahoztalak, és mikor betakartalak berántottál magadhoz! Semmi rossz! Hülye! – zúdítottam rá a szóáradatot, de a végére lenyugodtam.
- Már nem is haragszol? – kerekedett el a szeme, mire elmosolyodtam.
- Nem, Boo maci – röhögtem fel, mire ijedten nézett rám.
- Honnan tudsz róla?
- Tudod, illuminált állapotodban beszéltél egy-két dolgot – kacsintottam rá.
Beletellett kis időbe, míg elmagyaráztam neki mindent, utána pedig átmentem átmentem Nick-hez. Szegényt sikerült megijesztenem, szerintem el is süllyedt szégyenében... Hogy ő terhes?
Vegül Kyle hazament, mi pedig bátyámmal csináltunk ebédet.

7. rész: Lázasan, otthon

Sziasztok! Erőt vettem magamon, és nekikezdtem az írásnak! Akit érdekel, hogy mi történt velem, az olvassa tovább, de akit csak a rész érdekel, az hagyja ki a dőlt betűs részt. :)

Ugyebár azt már írtam, hogy válnak a szüleim, de nem ennyi a teljes sztori. Már régebben is voltak bajok, csak akkor apukám tűrt MIATTAM. Anyukám sokszor megcsalta őt, és rengeteg kölcsönbe ugrasztotta bele. Soha nem volt olyan anya-lánya kapcsolatunk. Legtöbbször mikor elmeséltem neki a napi beszámolót, csak a monitorra mosolygott, miközben a férfijával beszélgetett. Ha kimentem a konyhába mikor ő tévét nézett, egyből bement. Amikor még kisebb voltam, elhagyta a száját egy olyan mondat, hogy „Ha te nem lennél, mehetnék szórakozni. Csak púp vagy a hátamon.” Nos, igen, és azért ment el, mert neki hiányzott a szórakozás. Azt mondta, „Inkább a szabadságot választom, minthogy ide még egyszer vissza kelljen jönnöm.” Ez az egész válásos ügy fél évbe fog beletelni, és valószínűleg nekem is le kell mennem a tárgyalásra, meg nyilatkoznom kell, de még nem dönthetem el kivel maradok! Szóval csak reménykedem, hogy maradhatok apukámmal. Köszönöm annak aki elolvasta, remélem megértitek, miért nem írtam olyan sokáig. :)

Mikazuki-chan

Nick nagy nehezen hazacipelt, de én majdnem elaludtam a kezei között. Hülye láz!
- Franc! Komolyan, hogy lehettél olyan szerencsétlen, hogy kétszer is beleestél a folyóba?! – dühöngött. Valamit odadünnyögtem neki, de hogy mit, azt még én sem értettem.
- Oké… Le kell vinnünk a lázadat. Furcsán fog hangzani, de vedd le a ruháidat.
- Hee?! – néztem rá ijedt arccal.
- Nyugalom! Menj be a fürdőbe, és vegyél egy langyos zuhanyt, és az leviszi a lázad! Én nem leszek ott! Idióta - csapott homlokára. Úgy éreztem, hogy a lábaim kezdenek kifutni alólam. Még félálomban voltam, aztán éreztem, ahogy Nick becipel, bedob a fürdőkádba, majd ruhástól rám engedi a vizet! Ez hamar észhez térített, ezért nekiálltam rúgkapálni, így őt nekilöktem a falnak, Nick meg sikeresen lenyomott valamit. Immáron jéghideg víz folyt rám. A meglepődöttségtől egy sikoly hagyta el a számat. Mindenem átázott teljesen. A hajamról csöpögött a víz a hátamra, a ruhám idegesítően tapadt rám. Ahogy elnéztem, testvéremre is jutott víz… Bőven.
- Remélem most már lehűltél! Öltözz át és aludj! A többi az én gondom! – parancsolt rám, s közben beletúrt vizes hajába, majd kiment.
Igyekeztem minél hamarabb lehámozni magamról a vizes ruhadarabokat, mert nagyon irritálták a bőrömet. Miután ez megtörtént, felráncigáltam a pizsamát is. Nekidőltem a falnak, és lehuppantam a földre. Olyan álmos vagyok. Képes lennék akár itt, és most elaludni. De ne a fürdőbe! Olyan… buta vagyok…

Olyan jó itt a vidámparkban! Csak apa, anya, Nick és én. Nevetve futottam a bátyám után, aki próbált lerázni. - Ne kövess már! A kísértetkastélyba úgysem mersz bejönni! – tolta ki rám a nyelvét, majd előre futott. Apró lábaimmal olyan gyorsan futottam utána, amilyen gyorsan csak tudtam. Az ajtó hatalmas volt, s mikor beljebb értem, egészen sötét lett. Magamhoz szorítottam a macimat, és remegő hangon kiabáltam testvérem nevét.

- N-Nick! Merre vagy? Félek! – egyre beljebb haladtam, majd hirtelen vörös fény töltött be mindent. Rettegve sétáltam beljebb, amikor hirtelen valami zaj hallatszott a hátam mögül. 

Megfordultam, de nem volt ott semmi. Majd mikor ismételten előrenéztem, beleütköztem valamibe. Felsikkantottam, amitől hátrahuppantam. Könnyes szemekkel néztem fel.

- Idióta! Ne sírj már mindenen! Csak én vagyok - nézett rám mérgesen, majd sóhajtott egy nagyot. Én lebiggyesztett szájjal néztem rá, s a könnyeim is kicsordultak. 

- Hah... Gyere, találjunk ki innen - fogta meg a kezemet, és húzott előre.

Jó ideje sétálhattunk, amikor egy nagy reccsenés hallatszott. A föld hirtelen kihullott alólunk. Meg tudtam kapaszkodni valahol, és Nick kezét is elértem. Nagyon nehéz volt. Rám mosolygott, majd elengedte a kezemet.

- Viszlát, Hugi - integetett.  

Izzadtan ültem fel az ágyban, és azt vettem észre, hogy Nick nevét kiabálom. Pár másodperc sem tellett bele, testvérem ijedten tépte fel az ajtót, s riadtan szegezte rám a tekintetét.
- Jesszusom, mi történt? – kérdezte.
- Semmi, csak… Rosszat álmodtam. De azért örülök, hogy jól vagy – töröltem meg a homlokomat.
- Miért ne lennék jól? – értetlenkedett.
- Mindegy – hajtottam le a fejemet. – Csak felejtsd el, oké?
Nagy kő esett le a szívemről, mihelyt kiderült, hogy ez az egész egy rossz álom volt. Most már biztos vagyok benne, hogy Nick a legfontosabb ember az életemben, és nem akarom elveszíteni.
- Amúgy, vendégeid vannak – törte meg a csendet Nick.
- Kik?
- Öhm, azok a barátnőid, akik itt voltak a bulin, meg egy srác.
Ledermedtem. Egy… srác? Csak nem Kyle? De nem, ő nem lehet, hisz összevesztünk… Vagy mégis?
Azonnal berohantam a fürdőbe, hogy keressek valami ruhát. Amikor megláttam a tükörképemet, elrettentem. A pizsama felsőm teljesen szét volt nyitódva, a hajam pedig tiszta kóc volt. Milyen bájos.
Perceken belül rendbe hoztam magam, és szélsebesen sprinteltem le a nappaliba.
Hat kíváncsi szempárral találtam szembe szerény személyem. Mikor megláttam Yasment és Bellet, egy mosoly ült ki az arcomra. A harmadik személy pedig… Luca?
Valahogy számíthattam volna rá, hogy nem Kyle lesz az. Mintha egy kicsit csalódott lennék… De nem érdekel! Itt vannak, hogy lássanak, én örülök nekik!
Yasmen könnybe lábadt szemekkel állt elém.
- Neechee! – ugrott a nyakamba. Olyan szorosan ölelt meg, hogy majdnem megfulladtam.
- Jézusom, én is örülök neked, de miért sírsz? – nevettem.
- Tudod, elmesélte a tesód, hogy mit csináltál…
- Miért, mit csináltam? – kérdeztem félénken.
- Hát, Nick azt mondta, hogy mikor ugye leszálltunk a buszból, összeestél, és ő cipelt hazáig. Bent a házban hideg zuhany alá rakott, de megint bekómáltál, aztán elaludtál a fürdőben, ő meg kicipelt onnan, és ott ült az ágyad mellett egész végig nézni, hogy lement-e a lázad – mondta ki egy szuszra, mire nekem tátva maradt a szám.
A szemem sarkából láttam, hogy Nick kissé zavarban van.
- Képzeld, Luca tök jó fej, nem tudom, hogy Kyle mit volt oda – szólalt meg hirtelen Belle, mire az említettre néztem. Szegény Luca-ról teljesen el is feledkeztem. Nick kiment valami nasiért és innivalóért a vendégeknek. Lehuppantam Luca mellé a fotelbe.
- Hétfőn tudsz jönni? – érdeklődött a „bokszos srác”.
- Még nem tudom, remélem.
- Juj, tényleg, hétfőn suli buli lesz, szóval ha nem jössz Nicole, én sem megyek – biggyesztette le a száját Yasmen.
- Suli buli? – csillant fel a szemem.
- Aha. Az iskola minden évben megrendezi. Tök jó szokott lenni. Csini ruhák, sok kaja, zene, diszkó, és néha valakik alkoholt is szoktak becsempészni. Mondjuk az nem jó – húzta el a száját Belle. Csillogó szemekkel figyeltem, míg barátnőm beszélt.
- Ne aggódjatok, addigra meggyógyulok! – tartottam fel a hüvelykujjamat.
- Ebben a buliban az is jó, hogy nem muszáj kísérővel menni! Szóval akár hárman is mehetünk! – sipákolt Yasmen.

Egy órát még beszélgettünk, aztán mindenki hazament. Örülök, hogy Bellék megkedvelték Lucat.
Hétvégén igyekeztem meggyógyítani magamat, és vezekelni Nick-nek. Szombaton megbeszéltük a lányokkal, hogy hétfőn suli után hozzám jönnek, és együtt megyünk. Izgatottan feküdtem le aludni, és vártam a holnap reggelt. Bár egyvalami elszomorított. Kyle. De én aztán nem fogok miatta búslakodni, ha nem keres, én se fogom!
Betrappoltam a fürdőbe, majd fogkefével a számban masíroztam. Az egyébként meg nagyszerű, hogy estére bolondulok meg. Kiöblítettem a számat, majd két kopogás után átmentem Nick szobájába.
- Mit akarsz? – húzta fel a szemöldökét. Kínosan feszengtem, mert azért még nagyon nem kértem tanácsot sohasem testvéremtől.
- Tudod, összevesztem Kyle-lal a kiránduláson… Azóta nem beszéltem vele, és tökre ideges vagyok – nyögtem ki, de nem néztem bátyám szemébe, inkább a kezemet vizslattam. Kissé hátrahőkölt, de pár perc gondolkodás után megszólalt.
- Szard le.
Mozdulatlanul néztem rá. Most komolyan, mire számítottam? Sóhajtottam egy nagyot, és valami teljesíthetőt kértem.
- Gitározol nekem valamit? Nem tudok aludni – néztem rá boci szemekkel. Elmosolyodott, majd előhurcolta a gitárját.
- Emlékszel, hogy mikor kérted utoljára ezt? – kérdezte, mire én elgondolkodtam. Láttam magam előtt a kiskori önmagamat, ami azt kéri: „Bátyus, kérlek, játssz nekem valamit! Naa! Légy szíves!” A visszaemlékezés után nevetve néztem Nickre, majd bólogattam.
Ugyanazt a számot játszotta el, mint akkor. Nem is tudom, hogy nem vettem észre, hogy Nick milyen fontos is nekem. Mosolyogva hajtottam álomra a fejemet, és már nem is voltam szomorú Kyle miatt.