Hallottuk a cipők kopogását, ezért egy megkönnyebbült sóhaj után odamentünk a bokorban lapuló Jade-hez és Kyle-hoz. Mikor a gerlepár hallótávolságon kívül esett, Kyle dühösen rontott Luca-ra. Keze meglendült a levegőben, és ha nem fogtam volna meg az öklét, az Luca arcán csattant volna. Jade megcsipkedte az arcát, mint ahogyan azt az öregasszonyok szokták.
- Idefigyelj! Ha nem láttad volna, Luca nem csókolta meg Nicole-t. A haja miatt Nick és Sophie azt hitték, hogy megcsókolta, ezáltal ők egy gót pár. Különben is! Csak a szerep miatt karolta át Nicky derekát! És ha még egyszer miattad kell megállnunk, kidobunk a csapatból! – bökött erélyesen Kyle mellkasára, majd megragadta a karom és futólépésben húzott maga után.
- Most mi leszünk egy csapat! - lihegte a nagy rohanás közepette.
Láttuk, ahogy megálltak, és egy nagydarab fickóval beszélgettek. Lemondóan néztem Jade-re.
-Itt hagyjuk abba, nem tudunk a közelükbe menni – sóhajtottam reményvesztetten.
- Lehet hogy nem mehetünk lent közelebb, de fent igen – vigyorgott, s ujjával egy létrára mutatott, ami az egyik ház oldalán támaszkodott.
- Ugye nem gondolod, hogy én oda szoknyában fogok felmászni? – bámultam pislogás nélkül rá.
- Nem gondolom, hanem tudom! – kapta el a csuklómat, s elkezdett tuszkolni.
- Oké, de kérlek, mászás közben nehogy felnézz! – szűrtem ki a fogaim között fülig pirultan.
Óvatosan megfogtam az egyik fokot, s lassan araszoltam egyre feljebb. Elkaptam a ház falát, s vigyázva húztam fel magamat rajta. Lapulva mentem Nick-ék fölé, s hallgatóztam.
- … Ugye milyen aranyos – csapta meg fülemet Sophie hangja.
- Igen. Örülök, hogy ilyen barátot találtál – búgta az idegen férfi.
Most komolyan.. Ez Sophie apja? Akkor milyen idegen fickóról beszélünk? Nekem is hinnem kellett ám a hülye szóbeszédeknek! Mérgemben rácsaptam a homlokomra, s futólépésben ugrottam le a házról. Mivel 3 méter magasan voltunk, leugrottam. Jade ijedten kapott a szájához. A hajam fellibbent a levegőben, s guggolásban értem földet. Kyle és Luca riadt arca tűnt fel előttem.
- Ostoba! Mi van, hogyha kitöröd a lábad ugrás közben? Ne akarj Macskanőt játszani! – aggodalmaskodott Kyle, miközben Luca ellenőrözte, hogy nem tört-e el semmim.
- Ne tapizz már, jól vagyok! – dühöngtem, aztán némi gondolkodás után rájöttem mit is mondtam. Luca vörös fejjel szabadkozott.
- Nyugi, semmi piszkos szándékom nem volt! – dadogott. Jade is seben mászott le a létráról, s együttérzően nézett a szemembe.
- Köszi, hogy elkísértetek, de semmi alapja nem volt a pletykáknak – túrtam idegesen a hajamba, s sóhajtottam egyet. – Azt hiszem, sietek haza, ha nem akarom, hogy Nick előbb érjen haza, mint én. Köszi, mindent! – öleltem meg Jade-et.
- És én? – szólalt fel egyszerre a két srác. Elmosolyodtam, s egyszerre megöleltem mindkettőjüket.
- Hali! – integettem, s futva indultam haza. A fürdőbe érve ledobtam a ruhám, s gőzerővel mostam le a sminkemet is. Mikor kiértem a nappaliba, Nick-et láttam egy bőrönddel maga előtt. Nem tudtam mire vélni ezt, kérdőn néztem rá.
- Már hazaértél? – kíváncsiskodtam.
- Aha, Sophie-val voltam, de gondolom, tudod, majomparádé – mosolygott keserűen. Lefagyva álltam ott. Szóval észrevett…
- És te? Az iskolában mit csináltál?! Elárultál! Az rosszabb, mint az hogy követtelek! – kiabáltam a dühtől fortyogva.
- De nekirontottál! Csak álltam volna ott, és hagyjam, hogy szétverd? Sophie-t amúgy sem szeretik a tanárok, de téged igen! – üvöltötte.
- Ahogy a drága osztályfőnökét elnézem nem! – sóhajtottam. – Nick, komolyan! Amióta megvan ez a szuka, elhanyagolsz! Nem velem jössz iskolába, sokszor már nem is itthon ebédelsz! És ha annyira akarod tudni, csak véletlen löktem rá a narancslevet! Amúgy meg anyáék azt mondták, hogy vigyázz rám! De te nem, mert minden időd lefoglalja az a csitri! Szerinted nekem milyen lehet, bazd meg?! Rohadt szar érzés, hogy lepasszolsz! Emlékszel mit ígértünk meg? Egy kapcsolat sosem lesz fontosabb, mint ez! A testvéri kapcsolatunk, ami úgy látom teljesen elvesztette a jelentőségét! – keltem ki teljesen magamból.
- Tudod mit? Sophie apja felajánlotta, hogy odaköltözhetek hozzájuk! Én meg még fontolóra vettem! Rohadt önző vagy! Ne csodálkozz, hogy mindenki elhagy! – vágta könyörtelenül a képembe, nekem meg összeszorult a szívem. Lehajolt a bőröndjéhez, felkapta s megindult az ajtó felé. A gyomrom begörcsölt a tudattól, hogy ő elmegy. Nem akarom őt is elveszíteni. Ő az én bátyám, aki vigyáz rám, és ha hülyeséget csinálok, mindig letol érte, de utána együtt röhögünk. A bátyó, aki kidobja, szükség esetén le is rázza a fiúkat.
Észvesztetten rohantam felé, s hátulról szorosan öleltem át.
- Ne menj, el, kérlek! – nyögtem elhaló hangon. Éreztem, hogy nem ölel vissza. Két karja mereven lógott a teste mellett. Hirtelen rángatta ki magát ölelésemből.
- Hagyj már békén! Ne légy ilyen önző! Fogd már fel, hogy nem kellesz! Nincs szükségem rád! – nézett rám mogorván, majd egy csapódás jelezte, hogy elment. Utána futottam, s dühösen ordítottam a képébe.
-Tudod mit, menj is! Légy boldog a hülye kis szajhával! Remélem lesz száz gyereketek! Szólj, ha jobban főz mint én! Rohadj meg te mocskos áruló! Utállak!
Szóval, neki fontosabb volt a lány? De én is akkora egy hülye vagyok…
Ijedten kaptam az arcomhoz, s éreztem, ahogy a sós folyadék végigfolyik rajta. Én nem sírok! Nem éri meg
miattuk! Én… nem sírok!
miattuk! Én… nem sírok!
Egyszerre kitört belőlem a sok bánat, ami felhalmozódott. Térde rogytam, s arcomat tenyerembe temettem.
Amikor azt hisszük, hogy az életünkben minden rendben van, és ilyen nyálasan élünk boldogan, az tévedés. Az élet ott fog belénk rúgni, ahol a legjobban fáj, de aljas módon akkor, mikor egyáltalán nem is számítanánk rá. Mióta Nick-kel itt éltünk, együtt cipeltünk mindent. Az összes gond a mi vállunkra nehezedett. Ő kilépett, s hagyta, hogy összetörjek. Mintha a pokolban gyötrődnék, teljesen egymagamban, s Sophie meg Nick ujjal mutogatva röhögnek rajtam. De nem fogom megadni nekik ezt az örömöt. Inkább húzok magamra műmosolyt nap mint nap, minthogy mindenki előtt összetörve legyek.
Feltápászkodtam a földről, s berohantam a fürdőszobába. A tükörben látott önmagamtól megrettentem.
- De szörnyűen nézek ki – sóhajtottam. Megmostam az arcomat, s magamra erőltettem egy diadalittas mosolyt – Nem fogok veszíteni, gerlepár!
Fogkefével a számban slattyogtam a házban. Komolyan… Öt óra van Nicole, te meg az elalváshoz készülődsz? Levágódtam a kanapéra s hanyagul benyomtam valami csatornát. A film látszólag valami nyálas, romantikus film volt.
A végére teljesen kiakadtam. Mi az, hogy a végén a főszereplő csaj meghalt? Mikor Ferror az elején még őt szerette!
Komolyan, kezdek félni magamtól! Hirtelen felugrottam, s kinyitotta az ablakot. A friss levegő sebtében beáramlott a szobába, s úgy döntött egy kicsit a hajammal is eljátszadozik. Rákönyököltem a párkányra, s nagyot sóhajtva bámultam ki a sötétségbe. Észre sem vettem, hogy mennyire lekopaszodtak a fák. Habár, holnap hivatalosan is a tél első napja lesz, szóval ez természetes. Ember… Tavaly ilyenkor teljesen máshol voltam, anyáékkal, és Nic-kel. Most meg, teljesen egyedül. Mit értett Nick azalatt, hogy gondolkodjak el azon, miért megy el mellőlem mindenki? A csengő vékony hangja megtörte a nagy csendet, aminek hatására összerezzentem. Becsuktam az ablakot és futva mentem az ajtóhoz. Titkon reménykedtem, hogy Nick az, de csalódnom kellett.
Komolyan, kezdek félni magamtól! Hirtelen felugrottam, s kinyitotta az ablakot. A friss levegő sebtében beáramlott a szobába, s úgy döntött egy kicsit a hajammal is eljátszadozik. Rákönyököltem a párkányra, s nagyot sóhajtva bámultam ki a sötétségbe. Észre sem vettem, hogy mennyire lekopaszodtak a fák. Habár, holnap hivatalosan is a tél első napja lesz, szóval ez természetes. Ember… Tavaly ilyenkor teljesen máshol voltam, anyáékkal, és Nic-kel. Most meg, teljesen egyedül. Mit értett Nick azalatt, hogy gondolkodjak el azon, miért megy el mellőlem mindenki? A csengő vékony hangja megtörte a nagy csendet, aminek hatására összerezzentem. Becsuktam az ablakot és futva mentem az ajtóhoz. Titkon reménykedtem, hogy Nick az, de csalódnom kellett.
- Hát ti mit kerestek itt? – néztem tágra nyílt szemekkel a számomra három fontos emberre.
- Nem is örülsz keresztanyádnak? Gyere ide Nissy! – szorított magához.
- Nick szólt anyádéknak, ők meg megkértek, hogy jöjjünk ide pár napra vigyázni rád – nézett együttérzően keresztapa.
Ó, szóval Nick-nek van annyi lelkiismerete, hogy nem hagy egyedül? Pff, köszi tesó.
- Drágám, karikásak a szemeid, csak nem sírtál? – fogta arcomat keze közé keresztanyu, s aggódóan vizslatott. Szememet a földre sütöttem, s egy aprót bólintottam. – Figyelj Nicole. Nick 18 éves, természetes hogy kicsit megbolondult. Ott van neki a barátnője, de ne aggódj, attól még szeret téged!
- Ha szeretne, nem csinálta volna ezt velem! – mosolyogtam keserűen. – Na de gyertek beljebb, ne az ajtóban ácsorogjatok! – invitáltam beljebb őket, s miután lefőztem egy kávét, folytattuk a beszélgetést.
- Észre se vettük, hogy mekkorát nőttél – gondolkodtak el, mire felnevettem.
- Szóval most jönnek a sablonos dumák, huh? – vigyorogtam.
- Persze, mint például a hajnali egy van aludni kéne duma – mutatott az órára, bennem pedig meghűlt a vér.
- Jézus, holnap iskola! – csaptam ijedten a homlokomhoz. – Várjatok ,melyik szobában akartok aludni?
- Izé, tudom, hogy abban a korban vagy, de nem baj ha veled alszik Max? Mert mi itt a kanapén ketten elférünk keresztapáddal, Nick szobáját nem foglalja el Max, szóval a te szobád maradt. Egy matrac is jó lesz neki.
- Nyugalom, unokatesók vagyunk, és van akkora az ágyam, hogy Max is elfér rajta, ha neki nem gond. Ne aggódjatok, nem akarok rámozdulni az uncsitesómra! – legyezgettem össze-vissza, mert kicsit kezdtem zavarban érezni magam.
- Dehogy gond, kobold! – paskolta meg a fejemet Max egy nagy vigyorral az arcán.
Apropó Max! Olyan 195cm körüli, helyes gyerek. Az a tipikus srác, akiért élnek-halnak a lányok. Mellékesen 20 éves.
- Mikor indultatok el? – kérdeztem miközben az ágyamon ülve lóbáltam a lábamat.
- Hát, kb. 45 perce, de 25 perc alatt Washingtonba értünk kocsival – mosolygott, és már a számba rágta, hogy mondjam ki azt a bizonyos kérdést. Viccesen megforgattam a szememet.
- Aztaa, van jogsid? – tapsikoltam.
- Aha, már 3 éve – vihogott ő is úgy, mint egy céda.
- Habár amilyen böszme vagy, csodálkozom, hogy sikerült! – böktem az arcomra, és bevágtam a „gondolkodó fejemet”.
- Tudod ki a böszme, kobold! – röhögött fel, majd egy laza mozdulattal eldöntött, s nekiállt csikizni. Annyira visítottam, hogy már a könnyem is kicsordult. Egy ügyes rúgással kiszabadítottam magamat, s diadalittasan ültem rá a hátára, s a lábát kezdtem el huzigálni.
- Ki a kobold? – vihogtam gonoszan.
- Te! De szállj le rólam! – próbált mocorogni. de kitartó voltam, és mint a bolha, rajtamaradtam. Hirtelen drága keresztszüleim nyitottak be a szobába.
- Látod, én megmondtam, hogy ezt fogják csinálni! Nálatok ez egy családi szokás? - mustráltak furcsán.
- De Maximus mindig le „koboldozik! És megcsikizett, én meg legyőztem! - gesztikuláltam büszkén.
- Rendben, de holnap iskola, szóval takarodó! – szűrték ki egy ásítás között. Szót fogadtunk, s mindketten behuppantunk az ágyba.
- Jó éjszakát kobold!
- Jó éjszakát böszme! – oltottam le a lámpát.
Reggel furcsán ébredtem, de nem tudtam még. Pislogtam párat, és nem bírtam felfogni, hogy miért van Max lába a bordáim között. Nekiálltam rázni.
- Kelj fel már, idióta! Kelj fel! – lökdöstem. Álmosan felült, s ijedten pattant ki az ágyból.
- Jézusom, fél nyolc van! El fogunk késni! – elhűlten néztem az órára, és „keresztanyaaaaaa”-t kiabálva rohantam a nappaliba.
- Mi történt, mi történt? – nézett rám kómásan.
- Fél nyolc van! – dobbantottam a lábammal, miközben kínkeserves arcot vágtam.
- Rendben, nyugalom! Készülj el hamar, és Max elvisz kocsival!
Futólépésben rohantam a szobámba. Találomra kikaptam valamit a szekrényből, és a fürdőbe siettem. Egyáltalán nem voltam megelégedve a kinézetemmel. A szemeim alatt nagy, fekete karikák voltak, és még piros is volt. Ennek is most kell jönnie? Idegesen kutattam a sminkes táskám után, és korrektorral amennyiree lehetett, elhalványítottam a fekete foltokat. A szemem még egy kicsit piros volt, de mindegy. A fésűvel szinte már téptem a hajamat. Annyira kapkodtam, hogy beleakadt a hajamba, amitől fájdalmasan felszisszentem. Oké, jó leszek így!
- Mennyi az idő? – kérdeztem idegesen Max-et.
- Hét óra negyvenöt – húzta el a száját.
- Mennyire gyorsan tudsz vezetni? – szegeztem rá tekintetemet komolyan.
- Amennyire a törvény engedi – röhögött. – De nyugi, beérünk!
Magamra kaptam a táskámat, s szinte feltéptem a kocsi ajtaját. A nagy söfőr is végre beszállt, s elindultunk. A rádióban épp az időjárást mondták.
- Jó reggelt mindenkinek! 7:50 van, és most időjárás következik. Délutánra havazás várható… -
- Szereted a havat? – szólalt meg hirtelen Max. Válaszul némán bólintottam. Láttam, hogy a visszapillantóban kérdőn figyelt.
- Jövök érted suli után, oké?
- Rendben.. – feleltem némán. Egyre jobban gyomorgörcsöm volt. Egy élmény lesz Nick-kel és Sophie-val újra találkozni.
Mikor kiszálltunk az autóból, földbegyökerezett a lábam. Sophie és Nick kint smároltak az udvaron.
- Minden rendben van? – vizslatott aggodalmasan Max. – Sápadt vagy.
- Nem, kérlek, nem akarok bemenni! – nyögtem elhaló hangon.
- Ne szórakozz Nicole! Mi a franc történt ilyen hirtelen? – fogta meg a kezem, és húzott az iskola felé.
- Kérlek! – néztem mélyen a szemébe.
- Ha kibírod a mai napot, akkor elviszlek a cukrászdába - mondta egy sóhajtással körítve. Csillogó szemekkel vizslattam.
- Megegyeztünk! - néztem rá komolyan. - Kisujjeskü - nyújtottam oda a kisujjam. Miután megráztuk, beindultam az iskolába. Első óra tesi, huh? Az öltözőben a legtöbben már a tornaruhájukban fecsegtek, ezért én is gyorsan átöltöztem. Belle-nek és Yasmen-nek elmeséltem, mi történt. Ledermedten álltak ott egy ideig, de miután megnyugtattam őket arról, hogy milyen rendesek a keresztszüleim, és most ők vigyáznak rám. Ők is eléggé ledöbbentek Nick viselkedésén… A tesitanárnő kopogtatott, majd benyitott.
- Figyeljetek, gyerekek, most összevont óránk lesz, mivel a 11. a osztály tanára lebetegedett. Szabad foglalkozás lesz, de – nézett rám – vannak abban az osztályban eléggé tehetséges diákok, akikkel akár versenyezhettek is.
Sophie-ék osztályával? Brr! Mindegy, a verseny miatt legalább kicsit megnyugszom majd. Megvártam a tanárt, és kérdőn fordultam elé.
- Kivel tudnék versenyezni? – hirtelen megláttam az ajtóban Sophie-t karba tett kézzel. Ugye nem mondod, hogy…
- Figyelj, tudom, hogy történt mostanában egy-két dolog, de megpróbálhatnál versenyezni Sophie-val.
Versenyezni… Pont vele? Mikor aljas módon legyőzött. Diadalmas győzelmet aratott, és elvette a testvéremet. Bosszú… Iszonyatos nagy lánggal égett bennem a bosszúvágy.
- Legyen! – bólintottam.
- Én választom ki hogy miben mérkőzzetek, úgy lesz igazságos. A gátugrás megfelel? – nézett ránk felhúzott szemöldökkel. Beleegyezésünk után felállítottuk a pályát.
Páran körénk gyűltek, és ahogy elnéztem, a mi példánkra mások is versenyeztek.
- Indulás! – sípolt egyet, mire mindketten nekifutottunk. Sorban ugrottam át egyre több gátat. A legeslegutolsót majdnem feldöntöttem, de még időben hútam feljebb a lábamat, ezért nem hibáztam. Pont akkor végeztem, mint Sophie a másik oldalon.
- Most én választok! Fejenállás! – nézett rám komolyan a szófa. Nem mondtam semmit, csak megvártam, míg ő is odaóhajt a fal elé állni.
- Nem jössz már? – néztem unottan.
- Ohohó! Fal nélkül!
- Felőlem – rántottam meg a vállam. – Tanárnő, méri az időt?
Mielőtt leguggoltam, körbenéztem. Vagy 20 ember állt és figyelt minket. Köztük volt Belle, Yasmen és Kyle is. Küldtem feléjük egy mosolyt, és nekikezdtem. Nem is volt annyira nehéz megtartani magamat. Ahogy oldalra tekintettem, Sophie-nek épp abban apillanatban lecsúszott a pólója.
- Hah! Tudom, hogy fel fogod húzni!
- Nem veszítek ellened! – mosolygott ördögien.
- Gyerekek, ne beszéljetek! - Szólalt fel a tanár.
2 percnél járhattunk, de már annyira fejünkbe szállt a vér, hogy közös megegyezés alapján leálltunk.
- Most pedig, másszunk fát! – mondtam lelkesen.
- Mi? A famászás nem sportág! Ne szórakozzunk! – sipákolt a drága „sógornőm”.
- Nyugodj le Sophie! Ez csupán játék, és a famászás is jó móka! – már nem azért, de a tanárok hány éveseknek néznek minket? Végül sikerült meggyőzni a cédát, így elindultunk. Köztudott, hogy engem szeretnek a fák, így már az elején leelőztem Szófát, mert ő folyamatosan vinnyogott, hogy: „Összekarcolnak ezek a rohadt ágak!” „Tiszta kosz leszek!”
A famászást megnyertem. Utána volt még futás, mindenféle bukfenc, cigánykerék, de az állás mindig úgy jött ki, hogy vagy egyenlő, vagy egyszer Sophie nyert, egyszer én. Utolsó célnak a szekrényugrást választottuk, de előtte közbeszólt Mrs. Nelson.
- Gyerekek, mielőtt eldőlne, hogy ki nyer, eldönthetnétek, hogy a győztes mit kérjen a vesztestől.
- Döntse el maga!- mondtuk egyszerre.
- Rendben! Akkor, a győztes bármit kérhet a vesztestől, de nem kell túlzásba vinni.
Egyre csak emeltük a szekrények magasságát, mígnem elértünk 170 cm-ig. Ráugrottam a dobbantóra, és úgy éreztem, hogy szárnyalok. Szárnyalni, mint egy szabad madár, akinek nem parancsolhat senki és semmi. Ez az én vágyam.
- Cső, Nick! – hallottam valahonnan.
Én idióta… Nem csak egy Nick van az iskolában! Mivel nem figyeltem, a lábam megakadt a szekrényben, pedig majdnem sikerült. Egy nagy puffanással érkeztem a földre, és húztam magammal a szekrényt is. Ha Kyle nem ugrik elém, az egész rám esett volna.
- Egyben vagy, Nicole? – futott oda a tanárnő. Bólintottam. Hirtelen megcsörrent a telefonja, majd miután letudta a beszélgetést, sietősen távozott. – Gyerekek, oszoljatok, vége a versenynek! Gratulálok Sophie, ügyes voltál, de te se keseredj el Nicole!
Lassan minden ember elszállingózott. Komolyan… Mi a franc történt velem? Már napok óta nem tudok tisztán gondolkodni.
- Szóval, mit akarsz, mit tegyek? – tettem karba a kezem.
- Térdelj le előttem, és ismerd el, hogy legyőztelek!
Arcom megfeszült. Mit képzel magáról ez a nőszemély? Hogy mindent megtehet? Azt hiszi, hogy Nick-ért fogunk harcolni? Köszönöm, kihagyom!
- Nincs az az Isten, hogy letérdeljek előtted! Ünnepelj csendben, hogy legyőztél, és kérj mást! – feleltem durván. Sarkon fordultam, és indulni is készültem, de a lábam megakadt valamiben. De nem, nem egy gyökérben. Sophie kigáncsolt. Hasra estem a földön, és sikerült lefejelnem a földet. Felháborodni készültem, de ő rátaposott a hátamra.
- Ismerd el! Legyőztelek, és nincs miért küzdened tovább! Fogadd el, hogy jobb vagyok nálad! Sőt, ha már itt tartunk, bocsánatot is kérhetnél!
Kínomban felröhögtem.
- Tudod, Sophie, az elején azt hittem, normális vagy. De az idő múlásával megmutattad az igazi valódat. Aljas vagy és gonosz. Ezért inkább meghalnék akár itt és most, minthogy bocsánatot kelljen kérnem! És tudod mit? Nem vagy jobb nálam! Csak tudod, miattad a mostani napokban eléggé megcsappantam, ugyanis a testvérem elhagyott, akivel születésem óta legjobb barátok voltunk! Nem tudod, milyen érzés mikor elárulnak! Beléd szúrnak, és minél jobban magad alatt vagy, annál több és erősebb szúrást fogsz kapni!
- Jaj, ne drámázz! Nyögd ki! – nyomott le még erősebben. Már nagyon fájt, de nem jobban, mint amit Nick csinált. – Nem beszélsz? – taposott egyre fájdalmasabban.
- Mi a francot csinálsz? Teljesen megőrültél, hülye szuka?! – csendült fel egy hang. Sophie megijedt, ezért leszállt rólam, és elfutott.
- Kyle… - néztem fel rá. Aggódóan rám nézett, majd kinyújtotta a kezét. Erősen megmarkoltam, ő pedig felhúzott magához, és szorosan átölelt.
- Komolyan… Nem tudlak majd mindig megmenteni.
- Bocsi – dörmögtem.
- Mi történt veled? – fogta meg a vállamat, és szembefordított magával. – Teljesen kifordultál magadból! Miért nem röhögsz velünk, mint régen? Ne szomorkodj már ennyit Nick miatt! Tudod mit? Meg sem érdemel téged! Ha nem képes megbecsülni egy olyan embert megbecslni, mint te, akkor ne is foglalkozz vele. Hidd el, idővel rá fog ébredni mit csinált, és visszajön hozzád!
- Remélem igazad lesz! – sóhajtottam.
Feltápászkodtunk a földről, s miután átöltöztünk bementünk együtt a következő órára. A nap folyamán nem történt semmi érdekes, eltekintve azt, hogy énekből kaptam egy kegyelem hármast. Uh.. Nem tudok se kottázni, se énekelni. Olyan semmittelen hangom van. Nem is rossz, de nem is jó. A folyosóra kiérve különös nyüzsgölődésre lettünk figyelmesek. Egy mondat megcsapta a fülemet.
- Úristen, láttad azt a srácot? Olyan aranyos! Kyaa! Kint támaszkodik a kocsiján, szerintem a barátnőjét várja. Nem vagy rá kíváncsi, ki lehet az? Mázlista a csaj!
Istenem… Max sem tud ám felhajtás nélkül idejönni. Felhúztam a kapucnimat és lehajtott fejjel sétáltam el a kocsijáig.
- Legközelebb feltűnés mentesebben! Minden lány olvadozik tőled!
- Hát igen, ez az én varázserőm! – vigyorgott büszkén.
- Ugye tudod, hogy jössz nekem egy cukrászdával? – somolyogtam.
Leparkolt az ígért épület előtt, s udvariasan kinyitotta nekem az ajtót.
- Remélem tudod, hogy nem fogsz kizabálni a vagyonomból, kobold.
*1 órával később*
- Ú, esik a hó! – bököttem az ablak felé izgatottan.
- Ne beszélj teli szájjal! – szúrt le mosolyogva Max, miközben szemlélte a hulló hópelyheket.
- Amúgy, nem arról volt szó, hogy ne egyelek ki a vagyonodból?
- Már mindegy. Látod, túlságosan is szeretlek ahhoz, hogy nemet mondjak neked! – nézett rám, engem pedig teljesen átjárt a melegség. Hirtelen ötlettől vezérelve hátratoltam a székemet, felálltam, majd megöleltem Max-et.
- H-hé, mit csinálsz? – kérdezte vörös fejjel.
- Maradj csendben! – intettem le. – Ja, és Max…
- Hm?
- Köszönöm… - suttogtam halkan.
- Megegyeztünk! - néztem rá komolyan. - Kisujjeskü - nyújtottam oda a kisujjam. Miután megráztuk, beindultam az iskolába. Első óra tesi, huh? Az öltözőben a legtöbben már a tornaruhájukban fecsegtek, ezért én is gyorsan átöltöztem. Belle-nek és Yasmen-nek elmeséltem, mi történt. Ledermedten álltak ott egy ideig, de miután megnyugtattam őket arról, hogy milyen rendesek a keresztszüleim, és most ők vigyáznak rám. Ők is eléggé ledöbbentek Nick viselkedésén… A tesitanárnő kopogtatott, majd benyitott.
- Figyeljetek, gyerekek, most összevont óránk lesz, mivel a 11. a osztály tanára lebetegedett. Szabad foglalkozás lesz, de – nézett rám – vannak abban az osztályban eléggé tehetséges diákok, akikkel akár versenyezhettek is.
Sophie-ék osztályával? Brr! Mindegy, a verseny miatt legalább kicsit megnyugszom majd. Megvártam a tanárt, és kérdőn fordultam elé.
- Kivel tudnék versenyezni? – hirtelen megláttam az ajtóban Sophie-t karba tett kézzel. Ugye nem mondod, hogy…
- Figyelj, tudom, hogy történt mostanában egy-két dolog, de megpróbálhatnál versenyezni Sophie-val.
Versenyezni… Pont vele? Mikor aljas módon legyőzött. Diadalmas győzelmet aratott, és elvette a testvéremet. Bosszú… Iszonyatos nagy lánggal égett bennem a bosszúvágy.
- Legyen! – bólintottam.
- Én választom ki hogy miben mérkőzzetek, úgy lesz igazságos. A gátugrás megfelel? – nézett ránk felhúzott szemöldökkel. Beleegyezésünk után felállítottuk a pályát.
Páran körénk gyűltek, és ahogy elnéztem, a mi példánkra mások is versenyeztek.
- Indulás! – sípolt egyet, mire mindketten nekifutottunk. Sorban ugrottam át egyre több gátat. A legeslegutolsót majdnem feldöntöttem, de még időben hútam feljebb a lábamat, ezért nem hibáztam. Pont akkor végeztem, mint Sophie a másik oldalon.
- Most én választok! Fejenállás! – nézett rám komolyan a szófa. Nem mondtam semmit, csak megvártam, míg ő is odaóhajt a fal elé állni.
- Nem jössz már? – néztem unottan.
- Ohohó! Fal nélkül!
- Felőlem – rántottam meg a vállam. – Tanárnő, méri az időt?
Mielőtt leguggoltam, körbenéztem. Vagy 20 ember állt és figyelt minket. Köztük volt Belle, Yasmen és Kyle is. Küldtem feléjük egy mosolyt, és nekikezdtem. Nem is volt annyira nehéz megtartani magamat. Ahogy oldalra tekintettem, Sophie-nek épp abban apillanatban lecsúszott a pólója.
- Hah! Tudom, hogy fel fogod húzni!
- Nem veszítek ellened! – mosolygott ördögien.
- Gyerekek, ne beszéljetek! - Szólalt fel a tanár.
2 percnél járhattunk, de már annyira fejünkbe szállt a vér, hogy közös megegyezés alapján leálltunk.
- Most pedig, másszunk fát! – mondtam lelkesen.
- Mi? A famászás nem sportág! Ne szórakozzunk! – sipákolt a drága „sógornőm”.
- Nyugodj le Sophie! Ez csupán játék, és a famászás is jó móka! – már nem azért, de a tanárok hány éveseknek néznek minket? Végül sikerült meggyőzni a cédát, így elindultunk. Köztudott, hogy engem szeretnek a fák, így már az elején leelőztem Szófát, mert ő folyamatosan vinnyogott, hogy: „Összekarcolnak ezek a rohadt ágak!” „Tiszta kosz leszek!”
A famászást megnyertem. Utána volt még futás, mindenféle bukfenc, cigánykerék, de az állás mindig úgy jött ki, hogy vagy egyenlő, vagy egyszer Sophie nyert, egyszer én. Utolsó célnak a szekrényugrást választottuk, de előtte közbeszólt Mrs. Nelson.
- Gyerekek, mielőtt eldőlne, hogy ki nyer, eldönthetnétek, hogy a győztes mit kérjen a vesztestől.
- Döntse el maga!- mondtuk egyszerre.
- Rendben! Akkor, a győztes bármit kérhet a vesztestől, de nem kell túlzásba vinni.
Egyre csak emeltük a szekrények magasságát, mígnem elértünk 170 cm-ig. Ráugrottam a dobbantóra, és úgy éreztem, hogy szárnyalok. Szárnyalni, mint egy szabad madár, akinek nem parancsolhat senki és semmi. Ez az én vágyam.
- Cső, Nick! – hallottam valahonnan.
Én idióta… Nem csak egy Nick van az iskolában! Mivel nem figyeltem, a lábam megakadt a szekrényben, pedig majdnem sikerült. Egy nagy puffanással érkeztem a földre, és húztam magammal a szekrényt is. Ha Kyle nem ugrik elém, az egész rám esett volna.
- Egyben vagy, Nicole? – futott oda a tanárnő. Bólintottam. Hirtelen megcsörrent a telefonja, majd miután letudta a beszélgetést, sietősen távozott. – Gyerekek, oszoljatok, vége a versenynek! Gratulálok Sophie, ügyes voltál, de te se keseredj el Nicole!
Lassan minden ember elszállingózott. Komolyan… Mi a franc történt velem? Már napok óta nem tudok tisztán gondolkodni.
- Szóval, mit akarsz, mit tegyek? – tettem karba a kezem.
- Térdelj le előttem, és ismerd el, hogy legyőztelek!
Arcom megfeszült. Mit képzel magáról ez a nőszemély? Hogy mindent megtehet? Azt hiszi, hogy Nick-ért fogunk harcolni? Köszönöm, kihagyom!
- Nincs az az Isten, hogy letérdeljek előtted! Ünnepelj csendben, hogy legyőztél, és kérj mást! – feleltem durván. Sarkon fordultam, és indulni is készültem, de a lábam megakadt valamiben. De nem, nem egy gyökérben. Sophie kigáncsolt. Hasra estem a földön, és sikerült lefejelnem a földet. Felháborodni készültem, de ő rátaposott a hátamra.
- Ismerd el! Legyőztelek, és nincs miért küzdened tovább! Fogadd el, hogy jobb vagyok nálad! Sőt, ha már itt tartunk, bocsánatot is kérhetnél!
Kínomban felröhögtem.
- Tudod, Sophie, az elején azt hittem, normális vagy. De az idő múlásával megmutattad az igazi valódat. Aljas vagy és gonosz. Ezért inkább meghalnék akár itt és most, minthogy bocsánatot kelljen kérnem! És tudod mit? Nem vagy jobb nálam! Csak tudod, miattad a mostani napokban eléggé megcsappantam, ugyanis a testvérem elhagyott, akivel születésem óta legjobb barátok voltunk! Nem tudod, milyen érzés mikor elárulnak! Beléd szúrnak, és minél jobban magad alatt vagy, annál több és erősebb szúrást fogsz kapni!
- Jaj, ne drámázz! Nyögd ki! – nyomott le még erősebben. Már nagyon fájt, de nem jobban, mint amit Nick csinált. – Nem beszélsz? – taposott egyre fájdalmasabban.
- Mi a francot csinálsz? Teljesen megőrültél, hülye szuka?! – csendült fel egy hang. Sophie megijedt, ezért leszállt rólam, és elfutott.
- Kyle… - néztem fel rá. Aggódóan rám nézett, majd kinyújtotta a kezét. Erősen megmarkoltam, ő pedig felhúzott magához, és szorosan átölelt.
- Komolyan… Nem tudlak majd mindig megmenteni.
- Bocsi – dörmögtem.
- Mi történt veled? – fogta meg a vállamat, és szembefordított magával. – Teljesen kifordultál magadból! Miért nem röhögsz velünk, mint régen? Ne szomorkodj már ennyit Nick miatt! Tudod mit? Meg sem érdemel téged! Ha nem képes megbecsülni egy olyan embert megbecslni, mint te, akkor ne is foglalkozz vele. Hidd el, idővel rá fog ébredni mit csinált, és visszajön hozzád!
- Remélem igazad lesz! – sóhajtottam.
Feltápászkodtunk a földről, s miután átöltöztünk bementünk együtt a következő órára. A nap folyamán nem történt semmi érdekes, eltekintve azt, hogy énekből kaptam egy kegyelem hármast. Uh.. Nem tudok se kottázni, se énekelni. Olyan semmittelen hangom van. Nem is rossz, de nem is jó. A folyosóra kiérve különös nyüzsgölődésre lettünk figyelmesek. Egy mondat megcsapta a fülemet.
- Úristen, láttad azt a srácot? Olyan aranyos! Kyaa! Kint támaszkodik a kocsiján, szerintem a barátnőjét várja. Nem vagy rá kíváncsi, ki lehet az? Mázlista a csaj!
Istenem… Max sem tud ám felhajtás nélkül idejönni. Felhúztam a kapucnimat és lehajtott fejjel sétáltam el a kocsijáig.
- Legközelebb feltűnés mentesebben! Minden lány olvadozik tőled!
- Hát igen, ez az én varázserőm! – vigyorgott büszkén.
- Ugye tudod, hogy jössz nekem egy cukrászdával? – somolyogtam.
Leparkolt az ígért épület előtt, s udvariasan kinyitotta nekem az ajtót.
- Remélem tudod, hogy nem fogsz kizabálni a vagyonomból, kobold.
*1 órával később*
- Ú, esik a hó! – bököttem az ablak felé izgatottan.
- Ne beszélj teli szájjal! – szúrt le mosolyogva Max, miközben szemlélte a hulló hópelyheket.
- Amúgy, nem arról volt szó, hogy ne egyelek ki a vagyonodból?
- Már mindegy. Látod, túlságosan is szeretlek ahhoz, hogy nemet mondjak neked! – nézett rám, engem pedig teljesen átjárt a melegség. Hirtelen ötlettől vezérelve hátratoltam a székemet, felálltam, majd megöleltem Max-et.
- H-hé, mit csinálsz? – kérdezte vörös fejjel.
- Maradj csendben! – intettem le. – Ja, és Max…
- Hm?
- Köszönöm… - suttogtam halkan.
