6. rész: A kirándulás

Üdv mindenkinek! ^^ Megérkeztem a következővel, jó olvasást! :D

Mikazuki-chan

Reggel kipihentem ébredtem fel. A hétvégem nagyon túlzsúfolt volt, Nick-nek kellett kaját csinálni és vásárolni. Sőt, miután megnyugtattam, hogy nem fog nélkülem éhen halni, feltakarítottam a házat, mert ameddig a drága bátyám egyedül lesz… Hát, majd kiderül, de remélem, nem barmolja szét az egészet, mert kiherélem.

Felszerelkezve, indulásra készen indultunk el az iskolához. Mikor odaértünk, már voltak ott páran. Oda akartam menni hozzájuk, de megakadályozott az, hogy a bátyám a kezem után nyúlt, és visszahúzott.

- Ne hagyj már itt! Éhen fogok halni nélküled! – kérlelt, mint egy óvodás kislány.

- Vettem már kaját, és csináltam is! Ha elfogy, ott a bolt, hagytam pénzt! – szűrtem ki a fogaim között.

- De te vagy a nő! Te takarítasz, te főzöl – sorolta, mire bennem felment a pumpa.

- Ha csak ezekért fogok hiányozni, fogadj cselédet! – mondtam kicsit hangosabban, mire többen is erre fordultak. Mérgesen megfordultam, és már emeltem a lábamat, hogy odamenjek a többiekhez, de ekkor olyan történt, amire nem számítottam.

- Hiányozni fogsz Nee… Nélküled üres a ház, és hogy mos nincsenek itt anyáék, még jobban - suttogta lehajtott fejjel, amire nekem tágra nyíltak a szemeim, és elmosolyodtam. Belenyúltam a zsebembe, és megmarkoltam a dugi édességemet. Megpördültem a tengelyem körül, majd Nick kezébe nyomtam.

- Tessék! Egy kis boldogsághormon! – kacsintottam. – Viszont most tényleg megyek! Szia, Nick!

Nekidőltem a falnak, és vártam. Azt nem tudom, hogy kire, vagy mire, de az mindegy. Nagyon meglepett Nick viselkedése. Nem hittem volna, hogy ezt ki fogja mondani. Kíváncsi vagyok mi lesz, mikor hazamegyek. Viszont telefonon biztos, hogy beszélni fogok vele, hogy megtudjam, nem halt-e még éhen. Gondolatmenetemet megszakította az, hogy valaki leült mellém.

- Helló Nicole! – mosolygott Luca.

- Ó, hali – néztem fel rá, mert vagy 2 fejjel kisebb voltam nála. 

- Adj egy teló számot, szeretnék veled beszélni a kirándulásotok ideje alatt is, ha nem gond – dobott be egy macsó mosolyt. Előkotorásztam a telefonomat a sok pakk közül, majd átadtam Lucának. Megcsörgetett, így az ő száma is bele került az enyémbe.

Elbeszélgettük az időt, közben megérkezett mindenki. A busz is beparkolt a suli elé, ezért megfogtam a táskámat, ami nagyobb volt, mint én, és elindultam a busz felé. Luca kivette a kezemből őket, és odaadta a sofőrnek.

- Köszi, de addig kibírtam volna elcipelni – mosolyogtam rá. Ő csak legyintett egyet. 

- Leléphetnél már, bokszos srác – hallatszott a hátunk mögül, én pedig elkerekedett szemekkel néztem Kyle-ra. 

- Pff, nyugodj le, haver! Cső Nicole, jó szórakozást! – integetett, alakja beleolvadt a többi diák közé.

- Stresszes vagy, Kyle? – néztem rá összehúzott szemekkel.

Belle-ék odajöttek hozzám, és berángattak a busz leghátuljába.

- Ne lökődjél már, a faszom beléd! – hallatszott Kyle hangja. Szegény nem látta, hogy Mrs. Berg ott állt mögötte. 

- Szóval Kyle, azt mondod, hogy szeretnél velem egy faházban lenni? Természetesen megengedem! Sőt, még itt, a buszon is ülhetsz mellém! 

Berg-nek oltári nagy humora van, ezzel a beszólással elérte azt, hogy az egész busz szakadjon a nevetéstől.
Az egész út vidáman telt, és a buszsofőr természetesen nagyon örült neki, mikor nekiálltunk énekelni. Hamar leugrabugráltunk a buszról, s miután a csomagjainkat is megkaptuk, végigpásztáztuk szemünkkel az erdőt, ahol leszünk 4 napig. Folydogált ott egy folyó, aminek kifejezetten örültünk.
Yasmenékkal kerültem egy faházba, s miután mindenki lepakolt, leültünk, s hallgattuk Mrs. Berg-et.
- Gyerekek! Így, az első napra azt találtam ki, hogy mi lenne, ha csapatversenyt tartanánk, de – emelte fel az ujját – a csapatokat nem barátság szerint választom! Nagyjából elosztjuk az erőviszonyokat! – mosolygott, mire morgolódás támadt. Szegény nem sejtette, hogy most sokan magukban hova is küldték.
Végül 3 fiúval kerültem egy csapatba. Attól a perctől kezdve, mikor meghallottam a verseny szót, megkergültem. Belém hasított a vágy a győzés iránt, pedig, ez csak egy játék. Az első feladat a fáramászás volt. Hah! Ez ismerős nekem! A 3 srác úgy nézett rám, mint egy őrültre. A három kismalac, és a farkas. Milyen csodás párosítás.
- Megyek fát mászni! – jelentettem ki, s mikor elkezdődött, gőzerővel kezdtem magamat feljebb juttatni. A végén már csak arra eszméltem fel, hogy elég magasra jutottam, de ez még nem volt elég!
- Nicole! Elég már! A végén még feljutsz a legtetejére! Nyertetek! Csak állj már meg! – kiabált fel osztályfőnökünk. Durcásan kezdtem leereszkedni, és mikor épségben földet értem, egy megkönnyebbült sóhaj hagyta el Mrs. Berg száját.
- Gratulálok. Nicolék csapata megnyerte az első versenyszámot.
Amilyen jól indultunk, utána szörnyű vereséget szenvedtünk. Térdre rogytam, mert egyszerűen megsemmisített a tudat, hogy vesztettünk. Maximalista volnék?
- H-hé, Nicole, hagyd abba ezt a gonosz aura kibocsájtást! – néztek rám ijedten. Felálltam, és gyilkos szemekkel néztem rájuk.
- Nem gondoljátok, hogyha jobban beleadtatok volna mindent, nyerhettünk volna? - kérdeztem ijesztő hangon. Sőt, a képzeletemben még a szemem is világított. Ijedtükben el akartak futni, de utánuk futottam. Valahogy voltak olyan szerencsétlenek, hogy ellöktek, így beleestem a folyóba. Ott hasaltam a vízben és az egész ruhám elázott. Most már biztos vagyok benne, hogy ijesztően nézhettem ki, mert remegve néztek rám. Éppen le akartam őket szidni, amikor egy kiáltást hallottam.
- Zöld! Úristen, zöld neki! – mi van? Mi zöld? Lenéztem. A melltartóm… Zöld. Teljesen átlátszott az egész. Siettem be a faházba, de sajnos páran megláttak, ráadásul valakik hirtelen odakapták a kezüket az orrukhoz, ugyanis dőlt belőle a vér.
Kapkodva vettem át az új ruhát, és a táskámban felkutattam az egyik dugi csokimat.
Elment az idő, s hamar beesteledett. Miután jóéjszakát kívántunk mindenkinek, nekiálltunk készülődni a fürdéshez. Bevállaltam, hogy megyek utolsónak. Addig gyorsan összeszedtem a cuccokat, és megdobtam Nick-ket egy SMS-sel.

„ Szia Nick! 

Remélem még nem haltál éhen, és a ház is egyben van! Jó éjt!

Nicole”

Ahogy felszabadult a fürdő, elfoglaltam. Gyorsan lehámoztam magamról a ruhákat, s élveztem, ahogy a víz tisztára mossa a testem. Törölközővel megszárítottam magamat, majd felvettem a fehérneműket, és visszavettem feléjük a fürdőköpenyt, hogy fogmosás közben ne piszkoljam össze magam. Mikor öblítettem a számat, brekegést hallottam mögülem. Ijedten fordultam meg. Ott állt. Ő. A béka.
- Maradj csak ott, kishaver – gondoltam magamban. Persze, nem hallgatott rám, egyre közelebb jött. Ahogy hátráltam, sikerült seggre esnem. Ő elrugaszkodott, és ráugrott a lábamra. Akkorát sikítottam, hogy szerintem még anyáék is meghallották. Minél jobban próbáltam lerázni, annál jobban kapaszkodott. Belle-ék ijedten tépték fel az ajtót. Ők sem mertek hozzányúlni, ezért nem történt semmi sok. A béka pedig már egyre feljebb mászott, s már a hasamnál járt. Visítoztam egyfolytában, mire többen is bejöttek. Végül Kyle leszedte rólam, és örültem, hogy vettem fehérneműt a köpeny alá, mert a lábaim teljesen szét voltak tárva, és a melltartóm is kivillant egy kicsit. Hálálkodtam neki egy sort, hogy megmentett a gonosz békától.
Immáron pizsamában feküdtem az ágyamon, amikor csipegett egyet a telefonom. SMS-em jött, Luca-tól. Hmm, szóval máris hiányzok?

Sokáig elbeszélgettünk a „bokszos sráccal”, de ettől függetlenül reggel kipihenten ébredtem fel, azt leszámítva, hogy teljesen megfordultam az ágyon, az egyik lábam lelógott a földre, a kezem a fejem fölött helyezkedett el. Bájos reggeli én. Csodás. Mivel a többiek aludtak még, ezért halkan beslisszoltam a fürdőbe, és csináltam valami emberi formát magamnak. Miután a nagy hajzuhatagomat sikerült a fésűvel kócmentessé tenni, magamra kaptam egy egyszerű melegítőt, meg egy pólót, és gyorsan, de óvatosan elhagytam a kunyhót. Leguggoltam a folyó elé, és belemártottam az egyik ujjamat. Hirtelen egy mondat hallatszott a fejemben. „Leléphetnél már, bokszos srác.” Miért volt ilyen dühös? Komolyan, nem értem. S mintha meghallotta volna, hogy róla gondolkodtam, varázsszóra megjelent mögöttem.

- 'Reggelt, Nicole – ásított.

- Neked is – dörzsöltem meg a szemem.

Még elbeszélgettünk egy kicsit, aztán lassacskán előbújtak az emberek a faházakból. Mára egyféle szabadnapot jelöltek ki, ezért legtöbben elmentek a dolgukra. Kb. olyan 10-en ottmaradtunk „Felelsz, vagy mersz?”-et játszani. Törökülésben leültünk, egy nagyobb kört alkotva.

Elég jó dolgok sültek ki, de mikor Kyle mert, teljesen ledöbbentem azon, amit csinálnia kellett.- Puszild meg Nicole orrát – még meg sem történt, de szerintem elég vörös színem lehetett.
- Ne! Én ebben nem vagyok benne… N-ne! – tiltakoztam, de már késő volt, egyre közelebb jött, és, és... Megtörtént.
- Mi van Nicole, meleged van? – röhögtek a többiek. De ne emlékeztessetek rá! Úgy még vörösebb leszek!
A játék végére rengeteg dolog történt. Volt, akin már nem volt póló, volt, akinek tejszínhabos volt a szája, és még sorolhatnám.
Estefelé kint álltunk a folyópartnál, ami tök idilli jelenet volt. 10 diák a naplementében, fújja a szél a hajukat… Persze, ez nem maradt sokáig, mert valamelyik idióta fiútársaság nekirohant a folyónak, de löktek minket magukkal! Amilyen szerencsétlen és esetlen voltam, csak én estem bele újra! Remek… Remélem a héten még tüdőgyulladást kapok.
- Éretlen barmok! – fújtattam, s trappolva indultam el a faházunk felé. Mivel elég késő volt, feleslegesnek tartottam átöltözni, ebből kifolyólag a zuhanyzó felé vettem az irányt. Felvettem a cicás pizsamámat, beleléptem a mamuszomba, s fáradtan dőltem le az ágyra. Csak a plafont bámultam. Teljesen kiürült a fejem, mint a matekórákon. Két szobatársam szinte betörték az ajtót, s rohamozták meg a fürdőszobát.
Mindketten bágyadtan huppantak le mellém.
- Hallod, megharagudtál Kyle-ra az orr puszi miatt? – tudakolódott ásítva Belle.
- Dehogy! – nevettem fel. – Az csak egy buta játék volt – legyezgettem zavartan.
Majdnem bealudtak mellettem, ezért a helyükre zavartam őket, majd álomra hajtottam fejemet.
Kipattantak a szemeim, mikor valaki rázogatta a vállamat. Két barátnőm alakját véltem felfedezni a sötétben.
- Nicole! Valami egyfolytában dörömböl, kaparászik az ablakon – nyökögte vékony hangon Yasmen.
- Hány óra van? – dörzsöltem meg szemeimet.
- Éjfél – húzták el a szájukat.
- Ah… Jó-jó, kimegyek, és megnézem mi az – sóhajtottam. Magamra rángattam a felsőmet, beleléptem gyorsan a cipőbe, s kiléptem a hideg éjszakába. Bőröm a hideg levegő miatt azonnal megborzongott. Sötétség fedett mindent, kissé ijesztő volt. Csak a baglyok huhogását, és tücskök ciripelését lehetett hallani. Elindultam valamerre, hogy megbizonyosodjak a felől, nincs itt semmi, vagy senki. Pár perce sétálgathattam 5 perce, mikor egy ág megreccsent mögöttem. A rémálmaim egyike. Egyedül az erdőben, és valami mögöttem van. Hirtelen megfordultam, de semmi. Még egy reccsenés. Sikítottam volna, ha nem fogják be a számat. Ijedtemben kapálóztam, s megtettem mindent, hogy kiszabaduljak. Támadóm hirtelen szembefordított magával, de keze még mindig a számra tapadt. Mutatta, hogy ne szólaljak meg, majd lassan leemelte a kezét számról.
- Mondd Kyle, te teljesen megőrültél? Azt hittem, valami őrült gyilkos kószál erre! Eszednél vagy? Idióta! – fakadtam ki teljesen, suttogva. Halkan felröhögött, majd beszélni kezdett.
- Berg úgy horkolt, hogy nem bírtam tovább. Aludni nem tudok, és unatkoztam.
- Mi van, ha nem én jövök ki? – húztam mosolyra a számat.

- Á, csak te vagy olyan lökött, hogy éjfélkor kijössz egyedül lámpa nélkül a sötét erdőbe... – mondta egy pimasz mosollyal a száján.

- Pff, akkor vissza is megyek! – tettettem felháborodásomat, s nagy szerencsémre megcsúsztam a vizes leveleket, így nem kellett sok ahhoz, hogy hanyatt essek. Kyle még épphogy utána kapott a kezemnek, így visszahúzva engem. 

- Komolyan, mi van veled? Ez hányadik esésed lett volna? – kérdezte felhúzott szemöldökkel.

- A harmadik – sütöttem le a szememet.

- Vagy – gondolkodott el – csak azért csinálod, hogy mindig elkapjalak, ugye? – húzogatta szemöldökét egy idióta grimasz kíséretében. 

- Hülye – nevettem el magam. A hátamat nekitámasztottam az egyik fának, és óvatosan lecsúsztam. Kyle helyet foglalt mellettem. Több perces csend következett be.

- Nem akarsz visszamenni? – kérdeztem halkan, de mikor oldalra fordítottam a fejemet, azt vettem észre, hogy Kyle totálisan bealudt. Lassan elkezdett dőlni oldalra, s mivel én voltam ott, a feje a vállamra esett. Sóhajtottam egyet, s felhúztam a lábaimat. Komolyan, nem gondoltam volna, hogy itt fogok lenni, messze a faházaktól, Kyle-lal. Majd hirtelen eszembe jutott valami, és olyan hirtelen ültem fel, hogy szegény bóbiskoló társam felébredt rám.

- Huh? Mi az? – kérdezte zavartan.

- Belle és Yasmen! Mondtam nekik, megnézem, hogy mi van kint, és valószínűleg azóta is várnak rám – csaptam a homlokomra – gyere!

Ész nélkül rohantunk vissza, nem kis zajt csapva. Lihegve érkeztünk meg. Integettem, s óvatosan benyitottam a faházba remélve, hogy már alszanak. Két kíváncsi szempár fogadott.

- Mi tartott ilyen sokáig? 

- Körbenéztem távolabb is, hogy megbizonyosodjak róla, hogy tényleg elment – mosolyogtam kínosan.

- Nicole… - sóhajtott Belle. – Láttunk Kyle-lal – fonta össze a kezét maga elől.
- Hehe, hehehe – feszengtem. – Az úgy volt, hogy kimentem… - kezdtem bele.
- Láttunk mindent – legyintettek. A megkönnyebbüléstől egy sóhaj hagyta el a számat.
- Na, spuri aludni, álmos vagyok – biggyesztette le a száját Belle. Rávetődtem az ágyra, és megpróbáltam újra pihenni.
Reggel karikás szemeimet néztem szomorúan a tükörben. Kyle, ezért még megdöglesz!
Felcibáltam magamra minden ruhát, és kikecmeregtem a fürdőből. Kotorásztam kicsit a táskámban, mire megtaláltam a dugi kajámat. Vagy 5 csokit bedöngöltem, plusz egy nyalókát. Éljen a reggeli étkezés. Utána fogat mostam, és hirtelen rám jött a tüsszenhetnék. Tuti, hogy ez a fürdés miatt van. Lebiggyesztettem a számat, s szomorúan huppantam le az ágyamra. Úgy döntöttem, zaklatom kissé Nick-et. Haha!
„Nick! Eltévedtem az erdőben, és nem találok ki! Reggel óta itt vagyok! Félek! „
Egy ördögi mosoly kíséretében pötyögtem ezt a rövid üzenetet. Pár perc múlva érkezett a válasz.
„Jézusom, jól vagy?! Annyira izgulok most, hogy röhögök. Jobbal próbálkozz, hugi!„
Tátott szájjal meredtem a kijelzőre. Mi az, hogy nem veszi be?! Grr! Még egyet csipogott a telefonom.

„Unatkozok, bokszos lány. Gyere már vissza, nincs aki Lacey-t lerendezze! Ez így uncsi. Siess vissza Nicole! Xx Luca„

SMS-eztem vele egész nap, de mondtam neki, hogy órán nem kéne, de ő szó szerint letojta.
Le kellett vonulni, ebédelni nekünk szalonnát kellett sütni.
- Csinálják a nők a főzést! – kurjantotta be valaki. Egy csapat gyilkos szemű lány meredt rá, így inkább visszavonult. Miután megsült, mindenki vadul kezdte habzsolni.
Utána drága lakótársaim felfedezték a dugi édességeim, így osztozva ettük meg az egészet. Kipukkadt hasakkal dőltünk hátra.
Közben végig Luca-val csevegtem, de úgy döntöttem elmegyek zuhanyozni, és utána folytatom.

Hallottam egy másik hangot is rajtuk kivűl, szóval valakit áthívtak. Gyorsan megszárítottam magam, felkapkodtam a ruháimat, s kiindultam a többiekhez. Nem várt látvány fogadott. Kyle az ágyamon ült, és a telefonom volt a kezébe. Mikor meglátott, annyira megijedt, hogy leejtette, de utánakaptam, s megláttam, mit is nézett annyira. Az SMS-t, Luca-tól.
„Siethetnél már vissza, nincs kit megmenteni! De komolyan. Már hiányollak! :D Csóközön: Lucaaa„
Mérgesen néztem Kyle-ra, majd a kezébe dobtam a telefont.
- Tessék! Mit akarsz még tudni, hm? Elolvashatod az összeset, ha ennyire kíváncsi vagy!
- Pff, kösz nem! – dobta vissza.
- Most mit vagy úgy oda? Nekem kéne besértődnöm, hogy elolvasod az üzeneteimet! – emeltem fel akaratlanul is a hangomat.
- Látom, jól elvagy a bokszos sráccal. Szerintem egy köcsög.
- Mégis miért ne beszélhetnék vele? Ennyi erővel veled se beszélhetnék! Arról meg, hogy ki a köcsög, inkább nem vitázok! – a mondat végére egészen kiabáltam már. Ő megpördült a tengelye körül, kiindult, s jól becsapta maga után az ajtót. Futva utánamentem, s odaordítottam neki.
- Te csak ne csapkodd az én faházam ajtaját! Csak én csapkodhatom! – vágtam be teljes erőből.
- Hohó, mi van itt, gyerekek? Nyugodjatok le! – csitítgatott Mrs. Berg. Trappolva visszamentem, s bebarikádoztam magam, s próbáltam aludni.
Az utolsó napon nem történt semmi, leszámítva azt, hogy teljesen megfáztam. Elég fagyott volt a hangulat, Kyle-lal azóta nem beszéltem semmit. Mikor hazafelé buszoztunk, úgy jött ki, hogy én ültem egyedül. De nem problémáztam, elfoglaltam mind a két ülést, és tájékoztattam Nick-ket arról, hogy hazafelé tartunk.
Alig tudtam nyitva tartani a szemem az út során, többször kirázott a hideg is. Ha ez az miatt van, mert az idióták miatt beestem a folyóba, kinyírom őket.
Kínkeserves percek teltek el, mire leparkolt a busz a suli előtt. Nick természetesen már ott állt.
- Sziaa! – öleltem meg, amit viszonzott is. Nem fog most már éhen halni. Haha.
- Milyen volt? – tudakolózott.
- Az eleje jó. A vége szörnyű – sütöttem le a szememet. Végül el kellett neki mesélnem az egész sztorit. Az út közepe felé jártunk, amikor aztán a térdeim nem bírták, én pedig kis híján összerogytam. Nick fogta meg a derekamat.
- Te jó ég! Lázas vagy! – fogta meg a homlokomat. Nagyon nem voltam magamnál, ezért az ölébe vett, és úgy vitt haza.

5. rész: A sporthét

Sziasztok! Elnézést, hogy sokára hoztam a részt, de mivel 1 hét eseményeit írja le, kissé hosszúra sikeredett... ^^" Jó olvasást!

Mikazuki-chan

Elég nehéz hétnek nézek elébe, bár legalább nem kell tanulni. Reggeli jókedvem miatt, amikor Nick-kel szétváltunk, nyomtam egy puszit az arcára, mire ő meghökkenve nézett rám.

- Haha, csak jó kedvem van! – kacsintottam rá, és bugyután ugráltam a jobb lábamról a balra.

- Á, csak be vagy zsongva a sporthét miatt! – nevetett, majd elindult az osztályát keresni. Én is gyorsan bebaktattam a termünkbe, s bementem a csapattársaimmal az öltözőbe. Ma a röplabda versenyek lesznek. Felvettük a ruhákat, amik piros színben pompáztak. Nagy annak a valószínűsége, hogy a mi öltözékünk a héten piros színű lesz. Miután rajtam volt a fekete rövidnadrág, a póló, és a térdvédő, tanácskozást tartottunk. Vegyes csapatunk volt, pont 2 fiú és 2 lány játszott. Az osztályok már a padokon el is helyezkedtek szurkolni. Mikor kimentünk, azt láttuk, hogy Mrs. Berg eléggé tűzbe jött, s mikor meglátott minket őrült vágtázásba kezdett egyenesen felénk.

- Gyerekek! Én nagyon bízok bennetek! Nicole! Mutasd meg hogy vagy olyan jó, mint a régi iskoládban! – fordított szembe magával, s rázogatta a vállamat.

- Rendben! Igyekszem! – vágtam haptákba magam. Kezdés előtt mindenkire rájött az izgulhatnék, szóval stressz uralkodott mindenütt. Az utolsó korty vizeket itták kezdés előtt. Mi kezdtünk a 12.-esek ellen. Hmm. Jó nehéz kezdet! És ahogy elnézem a csapatukat, csupa-csupa nagydarab, izmos végzős. Megszólalt a sípszó, azaz kezdetét vette a játék. Csend honolt a padsorok között. Az ellenfél kezdett, az egyik fiú nyitott. Feldobta a labdát, majd meglendítette kezeit, és akkorát ütött rajta, hogy nem lennék a labda helyében. Gyorsan alámentem, és hát mit ne mondjak, elég erőset üt!

*

Már elég rendesen benne vagyunk a játékban, és nem valami fényesen áll az osztályunk. A padsoroknál mindenki üvölt, sikongat, füttyög, kiabál, az arcunk teljesen kipirult, lihegünk össze-vissza, mint a kutyák. Még egy pont kell, és kiegyenlítünk. Az utolsó perceket játszottuk, és nagyon izgultunk. Adam adta fel a labdát, de a közelben lévő osztálytársak nem figyeltek! Én voltam leghátul, ezért eszeveszetten futottam előre, és egy erőteljes mozdulattal lecsaptam a labdát, de a nagy lendülettől hasra estem. Upsz. A szerencsének köszönhetően, nem tudta elérni az ellenfél közül senki, de a sípszó pedig megszólalt. Nagyon örültünk neki, hogy legalább kiegyenlíteni sikerült. Alice mosolyogva nyújtotta a kezét, és felhúzott a földről. A következő menet pár perc után lesz. A két osztály őrjöngve futott le a pályára. Mrs. Berg kezünkbe nyomott egy flakon vizet, és nekiállt szónokolni.

- Gyerekek! Legközelebb jobban figyeljetek! Nicole! Szép volt, így tovább! Adjatok bele több versenyszellemet! Ne felejtsétek el, hogy a kirándulás a cél! És ne feledjétek, ezek csak nagy benga végzősök, semmivel nem jobbak, mint ti. A következő körben adjatok bele apait, anyait! Most igyatok, és pihenjetek! - vert hátba minket. Az osztályunk lökdösődve, rohanva jött felénk. Belle és Yasmen a nyakamba ugrott, úgy szorongattak.

- Ügyes vagy Niki! Hallottad, hogy szurkoltunk? Kyle és mi vagyunk a szurkolócsapatod! – kacsintott rám Yasmen.

- Bocsi, nagyon nem figyeltem a közönségre a játékra koncentráltam, és annyi mindenki üvöltött mindent, hogy egybeolvadt az egész – mosolyogtam kínosan – de ne csak nekem szurkoljatok! Az osztálynak! Mert ez az osztályok versenye! – magyaráztam, és éppen Kyle is oda akart jönni hozzám, de a röplabdatársaim elhúztak, ezért bocsánatkérőn fordultam hátra. Alkottunk egy kis kört, és megbeszélést tartottunk a taktikáról.

- Figyeljetek! Játék közben ne bambuljon senki! Legyen csapatmunka, emberek!

A megbeszélés után mindenki megivott vagy 5 liter vizet, és sietett vissza a tornaterembe. Ismételten megszólalt a sípszó, én pedig feltüzelve éreztem magam. Sorra gyűjtöttük a pontokat, míg nem legyőztük őket. Örültünk, de volt még 3 osztály, akiket le kellett vernünk. 

Valami csoda folytán, a végzősök leverése után a lelkesedés nem hagyott alább, ezért elsöprő győzelmet arattunk. A versenyszámokból a röplabdát megnyertük! Átizzadva a pólónk, de megérte! Nagy örömmel ugrottunk egymás nyakába, s mikor az osztályunk része megérkezett, ezt megismételtük. Úgy határoztunk, hogy elmegyünk zuhanyozni, és bár tudjuk, hogy mi lettünk az elsők, meghallgatjuk az eredményhirdetést, mert én személy szerint kíváncsi vagyok, hogy Nick-kék hányadik helyezettek lettek. A táskámba belepakoltam egy törölközőt, tusfürdőt, és mindent, amire szükségem lesz, és Alice-szel elindultunk a zuhanyzó felé. Felfrissítő volt, mikor az első vízcsepp folyt végig a testemen, majd egyre több lepte el az egészet. Megújulva léptem ki a törölközőmben, de nem találtam a ruháimat.

- Alice! – dörömböltem be hozzá. – Nem tudod, merre vannak a ruháim? – kérdeztem kétségbeesetten.

- Bocsi, de a víz csobogásától nem hallottam volna meg, ha bejön valaki…

Ki az az idióta, aki elviszi a ruháimat? Még rajtam sem volt! Elkeseredetten tárcsáztam Yasmen számát, remélve, hogy felveszi. Kicsengett, és három búgó hang után bele is szólt a telefonba.

- Szia Nicole! Merre vagy? Már kerestünk!

- Szia! Most a zuhanyzóban vagyok, de valaki ellopta a ruháimat, ezért nem tudok mit kezdeni magammal. Nem segítesz?

- Ó! Nem rég láttuk Lacey-t egy ruhakupaccal a kezében, de nem tűnt gyanúsnak – szóval a szőke szuka megint próbálkozik.

- Merre ment?

- Várj, körülnézek! Á, most éppen egy fiúcsapattal beszélget!

- Direkt fiúk közelébe megy – sziszegtem. – Kérlek, segítsetek! Egy szál törölközőben nem mehetek ki! 

- Már azon vagyunk! Kyle most rángatja a zuhanyzókhoz! – nagy megkönnyebbülés fogott el. Meg se kellett kérnem őket, de már segítenek. Biztos vagyok benne, hogy bennük igaz barátra leltem. Pár perc múlva nyitódott az ajtó, és belökték rajta a szöszit.

- Á, szia! – mosolyogtam.

- Pff! Szánalmas, hogy csak egy fiú segítségével tudod visszaszerezni a ruháidat! – fonta össze kezeit maga előtt.

- Értem én, hogy tetszik neked az ízlésem, de nem gondolod, hogy ez – mutattam fel a melltartót – nagy lenne neked? – vontam fel a szemöldököm.

- Á, elég volt! – visította, majd kikapta a kezemből a melltartót, a ruhákat, s futásnak eredt, a folyosó irányába. Kivágtam az ajtót, és hátulról ráugrorram, így csak pár centire jutott az öltözőtől. 3 kíváncsi szempárral találtam szembe magam. Yasmen, Belle, és Kyle nézett le ránk.

- Öhm, hali! El akarta csórni megint a ruháimat – mosolyogtam kínosan, és befutottam az öltözőbe. Hamar kapkodtam magamra a ruhadarabokat, és siettem ki a többiekhez. Elindultunk az udvarra, ahol az eredményhirdetés is zajlott. 

- Nekem az előző rucid jobban tetszett – súgta a fülembe Kyle.

- Olyan mocskos fantáziád van, perverzke – kuncogtam fel. Leültünk a fűbe, s mint a jó gyerekek, csendben vártunk. A bátyám osztálya 5. helyezett lett.

Következő nap nekem nem lesz versenyem, csak Kyle-nak lesz kosárlabdája, amire természetesen megyünk szurkolni. Készítettünk is egy táblát. Igen, mi elvetemült szurkolók vagyunk.

*

Nagyon jók voltak a fiúk, nyerésre álltak. Az utolsó meccs megnyerése után, mindenki feldobta a pólóját a levegőbe. Khm. A kilencedikes lányok pironkodva néztek félre, az idősebbek meg élvezték a kilátást, mint mi is, mert ugyan nem selejt volt a felhozatal. Örült a feje mindenkinek, ugyanis már kettő versenyszámot sikerült megnyerni. Kyle és a fiúk odajöttek az osztályunkhoz, immáron pólóban.

- Szép volt srácok! – pacsiztam le mindenkivel.

A versenyek után fáradtan dülöngéltem haza Nick-kel. Mivel nyafogott, hogy éhes, el kellett mennem boltba is, meg valami kaját összedobni is az én dolgom volt. Spagettit készítettem, amit miután bedöngöltünk, Nick hátradőlve az asztalon szólásra nyitotta a száját.

- Nekem kell süti – artikulált.

- Menj el a boltba.

- Süssünk! – lelkesedett fel. Nem tartottam jó ötletnek, de nekiálltunk. A végeredmény… Borzalmas lett. Farkasszemet néztünk. Ki kóstolja meg előbb?

- Á, szarom le, éhes vagyok! – mondtuk egyszerre, s állat módjára kezdtük el enni.

- Te jó ég – mondta lassan.

- Ez, ez… - dadogtam.

- Isteni! – emeltük fel a tányért a lámpa felé. Ez egy igen idilli jelenet volt. Bevállalta a mosogatást, ezért gyorsan a fürdőbe spuriztam a pizsamámmal együtt. Miután végeztem, nem aludtam egyből, mert nem voltam álmos. Ha unatkozom, akkor sok dolog ötlik a fejembe, így történt, hogy fejen álltam az ágyamon. A pizsama felsőm lecsúszott, ezért kilátszott a hasam, így megpróbáltam egy kézen maradni, és lehúzni normálisan. De persze, nem is én lennék, hogy miután lehúztam, leestem az ágyról, és húztam magammal az egész takarót, meg mindent. Úgy néztem ki, mint egy múmia. Miután visszapakoltam mindent az eredeti helyére, szétterültem a földön, és gondolkodtam. Pár évvel ezelőtt… Majdnem ugyanolyan volt minden, mint most. Akkor a tánc volt az életem, de a sok költözködés miatt 1 éve abba kellett hagynom, és anyáék sem támogatták különösebben az ötletet, főleg miután versenyekre is jártam. Egyik ilyen alkalommal a partnerem nem figyelt oda, ezért én leestem, és majdnem eltört a lábam. Nekik ez volt az utolsó csepp a pohárban. A srác a barátom volt. Megtiltották, hogy többet táncra menjek, és vele is szakítanom kellett. Titokban találkoztunk, de a fiú megunta, és végleg kettémentünk. Azóta, gyökeresen megváltozott az életem, fel kellett nőnöm. A testvéremmel élünk ketten, két gyerek. Meg kellett tanulnom főzni, takarítani, mosni, mindent, amit egy háziasszonynak tudnia kell. De én még gyerek vagyok. Attól, hogy mosolygok, még egyáltalán nem érzem jól magam. Hiányzik minden. A tánc. A szüleim. A gyermekkorom. Nicknek is rossz lehet. Nem élheti egy átlagos 17 éves kamasz fiú életét. A szüleink meg a munkába fognak beleroskadni… Késztetést éreztem arra, hogy táncoljak. Csináltam egy kis nyújtást. Nézzük, hogy a spárga megy-e még. Óvatosan leereszkedtem. Sikerült. Szóval még nem öregedtem ki belőle. Örömömben eleresztettem egy „Ó igen!” kiáltást, mire Nick bekopogott az ajtón.

- Nem akarom tudni, hogy mit csinálsz és kivel, de kérlek halkabban! – kiabált. Kínomban felnevettem, és feltéptem a szobám ajtaját, hogy ki jussak testvéremhez.

- Gitározz! Táncolni akarok! – parancsoltam rá.

- Régen táncoltál, nem biztos, hogy kéne – húzta el a száját.

- Nem baj! Azt játszd, amit régen is szoktál! Tudod! A számunk! – hadartam. Eléggé felpörögtem, ezért teljesen átéreztem a zene ritmusát. Mintha repültem volna, egy mesebeli világban, ahol nincs semmi gond, csak a boldogság. Nem tudom, hogy Nick meddig játszott, és én meddig táncoltam, de a végére teljesen leizzadtam, és térdre rogytam. Kapkodnom kellett a levegőt, mert hát eléggé kifogytam belőle.

- Ez de hiányzott már – suttogtam. – Kösz! – öleltem meg Nick-et, és felmentem újból lezuhanyozni, majd hagytam, hogy az álomvilág magával ragadjon.

Mosolyogva ébredtem fel. Kipattantam az ágyból, majd gyorsan elvégeztem a reggeli teendőimet. Csomagoltam kaját, és elindultunk az iskolába. Ma sem veszek részt semmin, mert a bokszban nem hiszem, hogy jeleskednék. Lementünk a többiekkel a padokhoz, de egyszer csak azt vesszük észre, hogy Mrs. Berg kétségbeesetten rohangál, s mikor meglátott minket, eszeveszettül rohant felénk.

- Nicole! Nicole! Aki ment volna bokszra, megbetegedett! Kérlek, vállald be! Senki sem akarja! – kérlelt könyörgő hangon.

- De hát nézzen rám! Én menjek bokszolni? – mutattam végig magamon.

- Ügyes vagy te! Menni fog! Kérlek! Te vagy az utolsó reményünk! Csak 2 osztály jelentkezett bokszra. Mi, és a 10. b. Csak egy fiúval kell mérkőznöd! Nem lesz nehéz! Kérlek! – nagyot sóhajtottam, de belementem. Megkaptam a ruhákat, ami nem nagyon tetszett. Teljesen rám tapadt az egész, a felsőbe alig fértek el a kebleim, teljesen össze voltak benne préselődve, plusz kilátszott a hasam. A nadrág szerintem elég rövid volt, és az is feszült. Teljesen sápadt voltam kezdés előtt, mert fogalmam sem volt, mihez kezdek majd. Megkaptam a bokszkesztyűket. Tök menőn nézhettem ki. Khm. Szarkazmus. 

Eljött az idő, én pedig holtsápadtan meredtem magam elé. Semmi kedvem nem volt kimenni. Nem akarok monoklit! A kicsi én depressziósan kuporog a legeldugottabb szoba sarkában, és valami olyasmit motyog maga elé, hogy „Meg fogok halni” vagy éppen „Valaki mentsen meg!”. Sajnos muszáj volt kimenni. Így is eléggé zavarban voltam, de amikor kimentem, nekiálltak füttyögetni. Na, kösz. A ring túloldalán megláttam ellenfelemet. Egy helyes, fekete hajú kék szemű fiú állt ott. Legalább ő küld a halálba. Félve vártam a kezdést, és mikor ez megtörtént, olyan dolog történt, amire nem számítottam.

- Csináld azt, amit én – suttogta. Huh? Ő most segíteni próbál? Egy aprót bólintottam, és próbáltam utánozni a mozgást. Féltem, hogy lebukunk, és akkor az osztályunk miattam veszít. – Ököllel védj – tátogta. Azt tettem, amit mondd, és így nagyjából már értettem mit kell csinálni. – Most! Lábbal! Figyelj! – susogta. Nem értettem, hogy mi történt.

- Ah! – kúszott ki a számon egy riadt sikoly. Az ütés miatt hátra kezdtem el zuhanni, és nagyon megijedtem, hogy ki fogok zuhanni a ringből. Az ellenfelem utánam ugrott, és épp hogy el tudta kapni a kezemet. Egy nagy puffanás hallatszott. A padok között csend volt, mindenki riadtan felénk kapta a fejét. A fejem nagyot koppant a földön, ami miatt valószínűleg az orromban elpattant egy ér, mert olyan hirtelen kezdett el vérezni az orrom, hogy lefolyt a mellkasomra. A fekete hajú srác fölöttem volt. Két kezével magát tartotta, és a két lába között én voltam. Nagyon közel volt az arca, éreztem a leheletét a nyakamon. Nagy nehezen feltápászkodott, majd kezet nyújtott. Az egyik tanár futott oda hozzánk.

- Gyerekek! Jól vagytok? Menjetek az orvosiba, hátha történt valami baj! – még nem voltam magamnál a történtek után, arra eszméltem fel, hogy a tanár veszi le a kezemről a bokszkesztyűt, és az orvosiba parancsol minket. Kissé szédelegtem, amit a fiú is észrevett, ezért átkarolta a derekam, és úgy kísért. A doktornő egyből megnézte a fejemet, és ott kellett maradnom kicsit jegelni. Hála az égnek a srácnak nem lett baja.

- Öhm, izé, kösz, hogy megmentettél. Valószínűleg ha nem húzol el, kiesek a ringből, és az jobban fájt volna – mosolyodtam el.

- Nincs mit! Amúgy, Lucas Vance vagyok, de a barátaimnak csak Luca – mosolygott ő is.

- Nicole Carney – mutatkoztam be én is. Az orvosiban eléggé összebarátkoztunk, kiderült, hogy a szőke szuka osztálytársa. Miután kiengedtek minket, a többiek aggódva futottak oda, kérdezve mi történt, s hogy nem esett-e bajom. Utólag kiderült, hogy mindkettőnk osztálya megkapta a pontot, így pont egyenlők az eredményeink.

Miután a foci is lezajlott, amit természetesen megnyertünk, eljött a futóverseny napja is. A rajtnál álltunk, és a szurkolócsapatainkat néztük. Yasmen-ék nekem szurkolnak, és még titokban Luca is. Amennyire szeret a sors, az ő osztályukból Lacey jön futásra. Érdekes lesz a verseny, úgy érzem. Miután megszólalt a sípszó, őrült gőzerővel hajtottunk előre. A szöszi és én voltunk elől, mögöttünk meg két srác.

- Nehéz lehet ilyen mellekkel futni – szólalt meg Lacey.

- Tudom, tudom. Ezért jobb az A-kosarasaknak – biggyesztettem le a számat. A mögöttünk levők visítva álltak meg.

- Na nekem elegem van! – mondta, és elfutott mellettem, de a körmét sikeresen letörte, az én vállamba. Ő sikítva rohant le a pályáról, engem meg nem érdekelt a vérző kezem. Gyorsabbra vettem a tempót. Szó szerint berepültem a célba. Na de nem azért, mert én ilyen menő vagyok, hanem mert egy dömper rám esett. Mármint, egy tank. Úgy értem, egy terebélyes asszonyság a végzősök közül elbotlott, én meg pont beestem a célba, így sikeresen lefejeltem a földet. Az osztályunk nekiállt sikongatni, üvölteni, ugyanis megnyertük a sporthetet. Örültem a fejemnek.

- Na, kislány, kelj fel! – szólt a bíró. Meg is próbálkoztam vele, de visszaestem. Magamban egy igen szép káromkodást mondtam.

 – Na, kellj fel! – parancsolt.

- De nem tudok! – visítottam. – Kiment a bokám! – s pont végszóra megjelent Kyle. Felvett a hátára, és bevitt az orvosiba. Úgy gondolom, túl sűrűn látogatok el oda. Miután elmondtunk mindent a doktornőnek, megtapogatta a lábamat, megmozgatta, mire bekönnyezett a szemem.

- Fáj? – kérdezte, én meg hevesen bólogattam. – Bekötözzük, és pár nap múlva meggyógyul, ne aggódj – mosolygott kedvesen. Bekente valami kenőccsel. – Mi történt a kezeddel?

- Ó, csak az egyik lánynak a műkörme beletört – mosolyogtam zavartan.

- Elég csúnya – húzta el a száját. Azt is lefertőtlenítette, majd bekötözte. Úgy éreztem magam, mint egy hadirokkant. Búcsút intettünk a drága doktornőnek, és indultunk kifelé.

- Te, az orvosiban nem szoktak levetkőzni? – kérdezte Kyle, miközben segített menni.

- Látod, nem volt olyan mázlid – mosolyogtam kacéran. Úgy érzem, ez egy nagyszerű hét volt. Jövő héten pedig, megyünk kirándulni!

4. rész: A koncert

Sziasztok! Tudom, hogy haragszotok,hogy nem hoztam részt, de ihlethiányom volt! >.< Jó olvasást!

Mikazuki-chan

A hétvégi buli után eljött az iskolaidő, ami eléggé monotonon telt. Kivéve akkor, amikor majdnem elkéstünk Nick-kel, vagy leszakadt óra közepén a tábla, vagy mikor a matek tanár depressziós volt, mert elhagyta a férje. Szóval, csak egy átlagos nap. A csütörtök reggel is úgy telt, mint a többi. Felöltöztem, elkészítettem a kajánkat az iskolába, elmentünk, kettéváltunk, tanultunk. Szünetben épp a padon írtam a házimat, amikor Nick leült mellém.

- Tudod, nem akarlak megijeszteni, de azt hiszem, van egy rajongóklubod az osztályomban. Sőt, azt pletykálják, hogy a kilencedikeseknek van egy "Carney tesók" klubja, de még azt is , hogy van egy „Nickyy Carney” és egy Nickoo Carney” klub is külön. Félek.

- Engem már nem érdekel. Nagyobb gondjaim is vannak annál, minthogy az alsóbb évesek érzelemkitörésével foglalkozzak. Ha nem bánod, most megyek vissza órára. Szia – s ezzel visszabaktattam a terembe. Gyorsítottam a lépéseimen, ugyanis hamarosan becsengetnek.

- Hé, ezt leejtetted! – csapta meg egy hang a fülemet. Megpördültem a tengelyem körül, s megnéztem mit hagytam el. Ó, a koncertjegyeim!

- Kösz! – mosolyogtam Kyle-ra. Mikor nem válaszolt, csak a kezemben lévő jegyeket nézte, kezdtem kínosnak érezni a szituációt. - Öhm, szereted a bandát? – erőltettem egy mosolyt az arcomra.

- A kedvencem – hebegte.

- H-hát, két jegyem van, eljössz velem? – kérdeztem végül.

- Komolyan?! Persze! Szívesen! Szombaton háromra érted megyek! – mindezt olyan gyorsan mondta, hogy alig értettem meg. Mosolyogva megráztam a fejem, és elindultam a terem felé.

- Nicole! – szólt utánam – Kösz! – legyintettem.

A többi óra monotonon telt, egész végig körmöltünk. Minden diák korgó gyomorral várta az ebédszünetet. Mikor a megváltó csengő megszólalt, mindenki kizúdult a termekből. A lányokkal az udvaron az egyik padnál ebédeltünk, mikor észrevettem, hogy egy lány folyamatosan bámul. Odamentem hozzá, s szólásra nyitottam a számat.

- Szeretnél valamit? – kérdeztem kedvesen.

- Tudod, h-hallottam, hogy t-te, és a testvéred ketten éltek, m-mert a szüleitek elhagytak titeket. Tudom, hogy ez nem sok, de kérlek, fogadd el! – nyújtott felém egy… papírpénzt.

- Most csak viccelsz, ugye? Ki mondta ezt neked? – emeltem fel a hangomat, de rájöttem, hogy kicsit túlzásba vittem, ezért nyugtatgattam magam.

- S-senki. Mindenki így tudja az évfolyamon… - dadogott.

- Hm… Most elmondom, hogy a szüleink nem hagytak el minket! Csak dolgozni vannak külföldön. Ezt megmondhatod a barátaidnak is! – mondtam erélyesen. Mérgesen indultam meg a focipálya felé, miközben a sírás kerülgetett.

- Nick! Gyere le! – ordítottam fel.

- Nem érek rá! – kiáltott vissza.

- Idefigyelj! Ha nem tolod le a retkes valagad fél percen belül, kidobom a gitárodat és elégetem az összes… - de nem tudtam befejezni, mert bátyám vette a lapot, és lejött.

- Mi van? – duzzogott.

- Most jött oda hozzám egy lány azzal, hogy sajnálja, hogy a szüleink elhagytak minket, és adni akart pénzt! Valaki azt pletykálja, hogy elhagytak minket.

- Mi? Ki terjeszti ezt? – láthatóan ő is begurult.

- Nem tudom, de nem gondolod, hogy bárki tette, kegyetlenség? – kérdeztem elhaló hangon. Eszembe jutott minden. Fáj. Nagyon. Elhagytak minket megint, és a napokban hiába próbáltam elfelejteni, valami kapcsán mindig újra és újra előjön.

- Gyere ide – vont magához Nick, és simogatta a hátamat. Végiggördült az első könnycsepp az arcomon. De nem! Mi értelme annak, ha siránkozok? Gondot okozok Nick-nek, amit nagyon nem akarom. Kapkodva letöröltem a szememet, és mosolyogva néztem rá.

- Most már jól vagyok! Köszönöm!

- Ismerlek, Nicole. Ez nem az igazi mosolyod! Csak kérlek, ne törj össze megint! – nézett rám aggódóan.

- Én rendben leszek! Viszont menj, már várnak! - mutattam a pálya felé, s közben végig mosolyogtam. Gyorsabbra vettem a tempót, s az épületben kettesével vettem a lépcsőfokokat.

Másnap osztályfőnökivel kezdtünk. A tanár izgatottan jött be.

- Gyerekek! Lehet, hogy már valaki tudja, hogy jövő héten sporthét lesz az iskolában. A nyertes osztály egy kirándulást nyer! Jelentkezők? Ó! Igaz is! Nicole! Amit az előző iskoládtól megtudtam, meg a testneveléstanártól, téged benevezhetnél az összesre. De mivel fárasztó lenne, válassz. Mire szeretnél menni? – tágra nyílt szemekkel néztem a tanárnőre.

- Nekem mindegy. Ami megmarad az nekem jó – feleltem. Végül engem neveztek futásra, és amiből csapatba neveztek az a röplabda, és foci. Bágyadtan kullogtunk hazafelé.

- Éhes vagyok! – nyöszörgött Nick.

- Jó, majd ha hazaértünk csinálok kaját – sóhajtottam. Miután ez megtörtént, lepakoltam, és nekiálltam a konyhába kaját csinálni.

- Rántotta megfelel? – kiabáltam.

- Ja! – jött a válasz fentről. Nekiálltam elkészíteni, percek alatt meglett. Hamar bedöngöltük, utána pedig lefürödtünk, és nyugovóra tértünk.

Szombaton izgatottan keltem fel, s energia levezetőnek nekiálltam házimunkát végezni. Felporszívóztam, aminek a testvérem nem annyira örült, felmostam a konyhát, és még a boltba is elmentem. Az ebéd hamar készen volt, bár Nick kicsit elaludt, ezért neki az ebéd volt a reggelije. Fél kettőkor nekiálltam készülődni. Hajat mostam, és egy szál törölközőben flangáltam a szobámban. Mire sikerült kiválasztani a megfelelő ruhákat; ami egy rövidgatya és egy top volt, közben meg is száradtam. Hajamat megszárítottam, s párszor átfésültem, de vasalásra nem volt szükség, ugyanis alapból egyenes. Az utolsó percekben már toporogtam, hogy érjen már ide Kyle. Eszembe jutott az utolsó percben, hogy táskát is kéne vinni. Sebtében belesöpörtem a telefonomat, egy noteszt, tollat, és a pénztárcámat. Alig végeztem, meghallottam a csengő hangját. Fújtam magamra egy kis parfümöt, és rohantam le.

- Hali! – köszönt mosolyogva Kyle.

- Szia! Akkor mehetünk?

- Még szép! – kacsintott.

- Nick, majd jövök! – kiabáltam, s elindultunk. Szabad téri koncert lesz, de már előre tudom, hogy tömegnyomor lesz. Mire megérkeztünk, már akkor több százezren lehettek, pedig még el sem kezdődött a koncert. Közös megegyezés alapján elmentem kaját- és innivalót venni, hogy ne éhezzünk a koncerten - Ameddig távol leszek, Kyle foglalja - ahogy tudja - a helyemet. Nehéz volt kikászálódni a tömegből, és már most úgy gondoltam, hogy aszociális leszek. Bele telt pár percbe, mire kikecmeregtem. Odamentem az egyik árushoz, és vettem 2 palack vizet, fánkot, kürtöskalácsot, és sajtos pogácsát. Na, de nem a koncerten fogjuk beburkolni, hanem hazafelé. Bedobáltam mindent a táskámba, s gyorsabbra vettem a tempót, és igyekeztem megtalálni Kyle-t. Bevergődtem a tömegbe, és sodródtam az „árral”, mire egy kéz megragadta a karomat, és húzott. Ijedten néztem hátra, de mikor nyugtáztam, hogy ez csak Kyle, megnyugodtam. Már nem volt sok idő a kezdésig. Aztán, felcsendült a zene, mire mindenki őrült sikongatásba kezdett. Az embertömeg majdnem magával ragadott, mire Kyle megfogta a kezem, és ujjait rákulcsolta enyéimre. Nagyon örültem, hogy sikongattak, és hogy dübörgött a zene, mert olyan gyorsan és hangosan vert a szívem, azt hittem, meghallja. Nyugtatgattam magam, hogy ez csak azért csinálta, hogy ne sodorjon magával az emberáradat, de a szívem nagyon nem akart hallgatni rám. A fejem vörös volt, de ezt foghattam a nagy melegre. Felcsendült egy hang… Egy hang, amiért öltem volna! Őrült őrjöngésbe kezdtem én is, de hamar elszállt a jókedvem, ugyanis valami melák férfi beállt elénk. Szomorúan biggyesztettem le a számat.

- Gyere a nyakamba! – próbálta túlordítani a zenét Kyle. Mivel elég hátul álltunk, nem zavart a dolog, belementem. Máris sokkal-sokkal jobb volt. Ahogy elnéztem, nem mivoltunk az egyetlen nyakba ülős páros. Rengetegen csináltak még így. Élveztük a koncertet, együtt üvöltöttük a dalszövegeket, de amikor Kyle tüsszentett, meginogtam, és félelmemben a hajába kapaszkodtam. Hupsz.

- Áááá! Ne tépd! – visongott.

- B-bocsi! – vezekeltem.

Az idő szállt, a koncert pedig a végéhez közeledett. Időközben Kyle kezét fogtam támaszul, hogyha megingok, ne a haját tépjem. Az utolsó dalnál bekönnyeztem, gyönyörű volt, örülök, hogy eljutottam erre a koncertre. Az végső szó is elhangzott, s vége lett ennek a csodának. Mindenki visított, tapsolt, füttyögetett és hasonlók. Leszálltam Kyle válláról, és igyekeztünk ki a tömeg után. Mikorra kevesebben lettek, megálltunk.

- Várj, te könnyezel? – hökkentem meg.

- Nem, csak… - s hirtelen magához rántott, megölelt, s arcát vállamba fúrta. Ha! Tudtam én, hogy könnyezett!

- Tényleg kösz, hogy eljöhettem! – suttogta.

- Örülök, hogy tetszett! – feleltem mosolyogva. – Gyere enni, ott egy pad! – intettem. Habár a kürtöskalácsok kihűltek, jó ízzel fogyasztottunk el mindent. Hazafelé sétáltunk, s csak a cipőnk koppanása hallatszott. Sötétség borított mindent, és a levegő annyira lehűlt, hogy még a leheletünk is látszott. Kissé fáztam is, mire Kyle szó nélkül levette a kabátját, és nekem adta. Tiszta filmbeillő jelenet.

- Amúgy, ma osztályfőnökin hogy értette a tanár azt, hogy téged nevezhetne mindenre? – törte meg a csendet.

- Tudod, régen táncoltam, ami miatt elég hajlékony vagyok, és szinte nincs olyan sport, amibe ne lennék jó. Csak szimplán genetika – mosolyogtam.

- Ó. Szerencsés vagy. Én kosarazok. Te tudsz?

- Igen, és szeretek is – vigyorogtam. A hazáig lévő utat végigcsacsogtuk. Mikor a házunkhoz értünk, elköszöntünk.

- Köszi a mait, élveztem!

- Én is! – feleltem, mire ő váratlanul nyomott egy puszit az arcomra, sarkon fordult, és elment. Ábrándozva léptem be a házba, és olyan lusta voltam, hogy fürdés után a kanapén hajtottam álomra a fejem.