3. rész: Parti Idő!

Sziasztok! Megérkeztem az új résszel! :) Bővítettem az adatlapokat 2 új szereplővel, amit ide kattintva megnézhettek. :) Ezzel a résszel kívánok Boldog Új évet minden kedves olvasómnak! :)

Mikazuki-chan

Egy hang hívogatott. Olyan távolinak tűnt. Ekkor megjelent előttem egy angyal.

- Nicole! Nicole! – szólongatott lágy hangon. Olyan kellemes volt. Örökké elhallgatnám. Hirtelen, a szép angyali arc helyett, Nick arca termett ott, és üvölteni kezdett.

- Nicole! Kelj fel! – szemeimet hirtelen nyitottam ki, fel sem fogtam mi történik, a bátyám rázta a vállamat.

- Kyaaa! Mi van már? – nyávogtam.

- Kelj már fel! Valakinek kaját kell csinálni! Mégis te vagy a nő a házban! – meredten néztem rá.

- Most csak viccelsz, ugye? – néztem rá szikrázó szemekkel. – Csak azért keltettél fel, hogy kaját csináljak? – üvöltöttem a képébe.

- Őőő… Aha – húzta el a száját.

- Grr!

Kínkeservesen kimásztam az ágyból, majd kitessékeltem bátyámat. Miután a reggeli teendőimet elvégeztem, magammal rángattam vásárolni.

- Nee, miért? – siránkozott.

- Mivel felkeltettél, és akarsz enni, azért – morogtam rá. Megadta magát, és eljött velem. Persze a cipekedésnél is szükség lesz rá. Hamar végeztünk, és azon kaptuk magunkat, hogy nagy szatyrokkal baktatunk hazafelé.

- Hé, cica! – szólt egy hang a hátunk mögül, mire megfordultunk. Felvont szemöldökkel néztem a 19-20 éves körüli fiúkat.

- Gyere el velünk szórakozni, nem bánod meg! – kacsintott rám az egyik.

- Hagyjátok békén a húgomat! – förmedt rájuk Nick.

- A húgod? – röhögtek fel, majd összenéztek. – Reggel húgom, este dugom, mi? – hahotáztak. – Habár, ha így nézne ki a húgom, engem se érdekelne a vérfertőzés – gondolkozott el az egyik. Nick-et sikerült felhúzniuk, ugyanis nekirontott az egyiknek. Uhh. Ha úgy nézzük, miattam veszekednek, szóval az egyiket próbáltam lefogni.

- Na, szépségem, addig te gyere velem – simogatta meg az arcomat a fekete hajú, majd elkezdett rángatni.

- Na, ne rángass! – kiabáltam rá, mire pár járókelő erre nézett. Többen is idejöttek segíteni és, idézem, elhajtották a „huligán kölyköket”.

- Rendes vagy fiam, hogy megvédted a barátnődet – veregette meg tesóm vállát egy férfi.

- Ő a bátyám – javítottam ki.

- Ó! Milyen aranyos kis testvérek vagytok! Az én gyerekeim folyton marták egymást, és egyszer úgy összevesztek, hogy azóta is utálják egymást! - gondolkozott el, mire mi összemosolyogtunk.

- Nagyon szépen köszönjük a segítséget, de nekünk most mennünk kell – köszöntem el a férfitől, majd egy utolsó „pá-t” intve hazafelé vettük az irányt. Az ebéddel hamar kész lettünk, majd miután bedörgöltük, elkezdtünk készülődni a bulira. Nem öltöztem ki különösebben. Nagyban pakoljuk ki a kajákat, amikor a telefonom őrült pityegésbe kezdett. Kíváncsian néztem meg, és mikor elolvastam az üzenetemet, halkan felkuncogtam. Nick kérdőn néz rám.

- Csak Yasmen-ék… Nem találnak ide – nevettem továbbra is. – Na, ha nem baj, akkor eléjük megyek.

- Oké, de siess! – s ezzel el is indultam. Pár utcával arrébb meg is találtam a tehetetlen báránykáimat. Mikor megláttak, megkönnyebbülten rám mosolyogtak.

- Ú, de örülök, hogy látlak! Azt hittem, el fogunk tévedni – támadott le Yas.

- A lényeg, hogy itt vagytok, na, gyertek – küldtem feléjük egy mosolyt. Rövid időn belül meg is érkeztünk, és nem várt meglepetés fogadott. Komolyan. Megörültek nekem, mikor megérkeztem.

- Szia! Nicole vagy, ugye? A múltkori kis akciód tök jó volt! Nagy arc vagy! Hívhatlak Coly-nak? Én is ilyen testvért akarok! – jött hozzám oda egy lány, és olyan gyorsan beszélt, hogy alig tudtam kivenni, mit mondd.

- Szia! Igen! Köszi, persze, aha! –erőltettem egy mosolyt az arcomra. Szemeimmel Nick-et kerestem, és mikor megtaláltam, gőzerővel rohantam oda hozzá.

- Te, ez mi volt? – suttogtam neki.

- Nem tudom. Azt hiszem, bírnak az osztálytársaim – felelte, mire megrántottam a vállamat, és lehuppantam a kanapéra. Barátnőim leültek mellém, s még néhányan körénk gyűltek, és beszélgettünk. Egész jó volt a hangulat, az étel-ital fogyott, minden rendben volt. Egyszer csak Nich, és még páran kimentek az udvarra, amivel nagyon nem is törődtem. Nem sokkal később valaki a bandájukból lépett be az ajtón, félmeztelenül, amit nem nagyon értettem. Tekintetével nagyon keresett valakit, majd végül hozzám sétált.

- Öhm, hali. Kérlek, ne kérdezz semmit, csak gyere utánam – eleget tettem kérésének, és követtem.

- Na? – kérdeztem, mire felmutatott a fára, és ott volt egy póló. Aha! Most már értem miért félmeztelen!

- Nicole! Kérlek, mi már megpróbáltunk felmenni érte, de nem sikerült. Mivel te ilyen majompalánta vagy, szedd már le! – kérlelt bátyám.

- Na. Ezért a megjegyzésért még kapsz, és rendben! – futni kezdtem a szobám felé, mire többen is kérdőn néznek utánam. Az a fa az én ablakom alatt van. Mikor felértem, kinyitottam az ablakot, s egyelőre bemásztam.

- Ha meghalok, amit a biztosító anyáéknak fizet, abból nem kapsz! – kiabáltam testvéremnek. Végül kiálltam a párkányra, és csak remélni tudtam, hogy a szomszéd nem hívja ránk a rendőröket, öngyilkosság gyanújával. Elrugaszkodtam, mire többen idegesen felszisszentek. Pár pillanatig "repültem", s elértem az ágat. Felhúztam magam, és elkezdtem mászni.

- Csak ügyesen! – kiabálták lentről. Úgy másztam, mint egy macska. Nyújtózkodtam egyet, és elértem a pólót. Lehajítottam a fiúnak, akit azért találtam meg, mert csak ő volt félmeztelen, és próbálkoztam a lejutással. Óvatosan leereszkedtem… DE! Miközben csúsztam, a pólóm beleakadt egy ágba, így majdnem a melltartóm is kilátszott. Lenéztem, és a legtöbb fiú orrvérezve fogta az orrát. Na, ezzel végképp nem tudtam, mit kezdeni. Mikor sikerült kiszabadítanom a pólómat, és újra az ágon voltam, egy megkönnyebbült sóhaj hagyta el a lent állók száját. Mikor a légzésem is újra visszaállt normálisra, új kísérletet tettem a lemenéssel.

- Mit csinál maga ott fent? – szólt hirtelen egy idős hang, amitől annyira megijedtem, hogy sikerült leesnem. Összeszorított szemmel vártam a fájdalmas földet érést. Egy huppanással érkeztem valakinek a karjaiba. Hálásan néztem fel a hős… nőmre?! Éppen meg akartam köszönni, amikor…

- Ne aggódjon nénike, csak játszottunk, nem történt semmi! – biztosították a többiek az öreg hölgyet arról, hogy semmi nem történt, mehet haza.

- Jézusom, de könnyű vagy! – kiáltott fel a megmentőm, és hogy ezt mutassa is, óvatosan feldobott.

- Mutii! – futott hozzánk egy fiú.

- Elmész innen! – kiáltott rá. – Egy ilyen törékeny teremtést, mint ő, te percek alatt eltörnél – Na, kösz, hogy úgy kezeltek, mint egy tárgyat. Muti?

- Engedd el te bolond punk! – futott oda még valaki, mire az engem tartó lány elkezdett futni, ki az utcára.

- Jade! – kiabáltak utána. Ó, szóval így hívják.

- Öhm, Jade, légyszi, rakj le! – kérleltem.

- Nem. Azok széttépnek!

- De, ez emberrablás! – biggyesztettem le a számat. Ő vállat vont, és rohant tovább.

- Nick, vagy valaki mentsen meg! – kiabáltam kétségbeesetten. Hirtelen megállt.

- Innen közelharcot vívok velük. Ha bármi történne velem, fuss! – mondta, majd letett a földre, és drámain sétált „ellenségeink” felé. Most valami filmbe képzeltem magam. Ellenfeleink között láttam Yasmen-éket, ahogy eszeveszetten rohannak felénk. Jade pedig komolyan birkózni kezdett az egyik sráccal. Hirtelen azt vettem észre, hogy valaki a vállára dob.

- Megvan a fogoly! – üvöltötte, és elkezdett visszafutni a ház felé. Nekem pedig most lett elegem abból, hogy tárgyként kezelnek. Egy szép mozdulattal leugrottam a válláról, és futni kezdtem vissza, a házba. Szlalomozva futottam az emberek között, míg el nem értem a rejtekhelyembe; a szobámba. Gondosan bezártam az ajtót, és fáradtan csúsztam le a földre. Néhány perc múlva kopogtatást hallottam.

- Neechee, csak mi vagyunk! – a megszólítás után tudtam, kik azok. Kilestem a kulcslyukon, hogy nem hazudnak-e. Miután mindent leellenőriztem, beeresztettem őket.

- Most mérges vagy? Nyugi, csak vicceltünk – mosolygott rám kedvesen Belle.

- Nem, csak fáradt vagyok – mosolyodtam el halványan. Beszélgettünk még egy ideig, aztán lementünk. A többiek tévéztek. Öntöttem magunknak narancslevet, s ameddig ittuk, belekukkantottam a filmbe.

- Most meghalsz te rohadt paraszt! – beszélt az egyik szereplő. Öhm, oké. Mi nem értjük, mit szeretnek a „nagyok”.

Még pár óráig maradtak, aztán kezdtek hazaszállingózni az emberek. A végén én a kanapén terültem szét, és el is aludtam rajta. Este felébredtem, és az ágyamban voltam, szóval valószínűleg Nick becipelt. Visszahajtottam a fejemet, és másnap délig aludtam.

2. rész: A tesióra

Sziasztok! Tudom, most lehet, hogy nagyon utáltok, hogy sokáig nem hoztam részt, de az ünnepek alatt rokonoknál voltunk, le is betegedtem... ^^" Mint látjátok, lecseréltem a kinézetet, remélem tetszik! :) A rész kissé rövid lett, ugyanis nem szállt belém semmi ihlet. Na, de nem lopom tovább az időtöket, jó olvasást!

Mikazuki-chan

Nick kis akciója után az összes órán forrt az agyam, így a csengő megváltás volt a számomra. Nem vártam meg, hogy együtt menjünk haza, kiviharoztam az épületből és hazacsörtettem. Lehuppantam a kanapéra, és benyomtam valami adót. Ekkor drága bátyám lépett be lihegve az ajtón.

- Basszus, egész végig futottam utánad kiabálva! Nem hallottad meg?

- Nem – mondtam egyhangúan, s le sem vettem a szememet a tévéről. Ő elém állt, s bámult rám. Egy ideig farkasszemet nézhettünk, amikor elkezdett röhögni. Meghökkenten néztem rá.

- Nick… Öhm, jól érzed magad? – végre befejezte a nevetést, és lenézett rám.

- Ez a fej… Na, szóval, ne aggódj, elmondtam a többieknek, hogy nem járunk, hanem a tesóm vagy – azt hiszem, ezzel a hírrel végleg meglepett, de mikor eljutott az agyamig hogy mit mondott, örömömben ráugrottam.

- Na, jól van, szállj le rólam, vagy ledoblak! – nevetett fel. De direkt nem szálltam le, hanem erősebben rákulcsoltam a lábam a derekára.

- Bazd meg, szállj már le! – elkezdett összevissza mocorogni, futkározni, míg végül az nem lett a vége, hogy elesett, én meg le róla, a földre. Igen nagy koppanással érkeztem le. Szikrázó tekintettel nézett rám, amitől megijedtem. Futni kezdtem előle. Már majdnem elkapta a lábamat, amikor az akrobatatudásomnak köszönhetően elszaltóztam a fotelre. Igen ám, a fotelre is értem, de a lendülettől a fotel feldőlt, és én is vele. Mivel nem mozdultam meg a meglepettségtől, Nick kissé megijedt, mert odajött hozzám.

- Úristen Nee, jól vagy? – nézett rám aggódó arccal. Nyöszörögtem neki egy sort.

- Nyaaa, csak segíts, húzz fel! – nyújtottam oda a kezem neki. Egy rántással elintézte.

- Te jó ég, eszel te rendesen? Hány kiló vagy, 50? – papolt nekem.

- Tudod, mindig ilyen alkatom volt. Meg, te vagy erős – néztem rá rezzenéstelen arccal.

Az esti akciónk után eltettük magunkat holnapra. Másnap reggel jókedvűen keltem, mert már végre nem kell hazudnom. Hamar elkészültem, ezért elindultunk. Már majdnem odaértünk, amikor elkezdett zuhogni az eső. Remek. Nekünk meg első óránk tesi. Gyorsabbra vettük a lépteinket, s kettéváltak útjaink. Futottam az udvaron keresztül az öltözőbe. Már jó páran bent voltak. Köszöntem, s nekiálltam öltözködni. A másik osztállyal lesz tesióránk, ahol a szőke szuka is van. Időközben egyre többen szállingóztak be. 8 órakor kezdődött az óra.

- Rendben, értem én, hogy esik az eső, de attól még formában kell maradnotok, Gyerekek! Szóval futás! Mérem az időt! – Még jó, hogy a focipálya kint van az udvaron. Futottuk a köröket, megállás nélkül. Mellettem Yasmen és Belle lihegett.

- Én mhost mindjárt mheg… halok! – nyafogtak mindketten. Az idő elteltével a tanár nem akarta azt mondani, hogy vége, és egyre jobban fáradtan. Az eső sem akart elállni, ezért már eléggé sáros lett a talaj alattunk. Végre megszólalt, hogy most futjuk az utolsó kört. Már majdnem végeztem, amikor megcsúsztam a nagy sárban. Vártam a szörnyű földet érést, de puhára estem. Nem azt mondom, hogy valaki berakott alám egy párnát, hanem valaki elkapott. Mikor kinyitottam a szemem, Kyle-lal találtam szembe magam. Amikor már a lábamon álltam, elengedett.

- Uhh, köszi! – mosolyogtam rá.

- Neked bármikor! – kacsintott rám. Vörös fejjel célba értünk. Nem csak azért, mert kifáradtam… Megfogtam a térdem, s mohón szívtam be a levegőt.

- A-hahaha, a kezdők nem bírják a futást – röhögött a szőke dög a pincsijeivel együtt, s mikor elhalad mellettünk, direkt nekem jött. Oké, ha így játszunk. Odasétáltam mögé, és „véletlenül” leléptem a cipőjét, de olyan szerencsétlen volt, hogy hanyatt esett, így tiszta sár lett. Mindenki egészségesen kiröhögte.

- Olyan bunkó vagy! – visítozott nekem. Párbajunkban megint én kerültem ki győztesen, ő pedig elslisszolt.

- Szép volt! – pacsizott le velem Kyle.

A nap további része eltelt, és elállt az eső. Az egyik órán Yasmen lerajzolta a kezem, mondván unatkozik. A hét többi napján nem történt semmi érdekes, csak a monoton tanórák. Pénteken, mikor mentünk haza, Nick vigyorogva sétált.

- Hétvégén bulit tartunk, eljönnek az osztálytársaim, ha akarod te is meghívhatsz pár embert.

- Benne vagyok! – eresztettem meg egy mosolyt. Miután hazaértünk, gyorsan lepakoltunk, és elmentünk bevásárolni. A boltban összefutottunk Bell-lel, így meghívtam a buliba, és mondtam, hogy Yasment is hívja meg a nevemben.

- Oké! Akkor holnap délután 3-kor nálatok! – mosolygott. Miután kb. egy tonna kajával hazaértünk, végérvényesen elfogyott minden energiám. Miután lefürödtem, fáradtan dőltem be az ágyba, s hagytam, hogy elragadjon az álom.

1. rész: A harc kezdete Part 2

Sziasztok! Leírhatatlanul hálás vagyok a feliratkozók száma miatt, és a kommentek száma miatt is! ^^ Kicsit rövid lett, de remélem tetszeni fog! :) Jó olvasást!

Mikazuki-chan

Egyre közelebb jött, s végül megállt előttünk. Innen lassított felvételben láttam mindent. Megemelte a kezét, és átdobta a vállamon. Agyhalál.

- Sziasztok, Nick vagyok, Nicol barátja – a lányok rám néztek. Sorban bemutatkoztak.

- Uh. Szívem, szerintem lassan már menned kell, nemde? – remélem vette a célzást.

- Aha, persze. Sziasztok! – majd sarkon fordult és elment.

- Uh.. Pletykáltak már arról, hogy veled együtt jött egy iszonyat szexi fiú is a suliba… De sejthettük volna. Tiszta álompár vagytok! Gratulálok! – ugrott a nyakamba Yasmen. Azt hiszem, hogy az ebédem most kezd visszajönni. Akkor, a kis akciómba belekezdek.

- Mindjárt jövök, ha akartok, visszamehettek az osztályba! – mosolyogtam Bellékre, és elindultam Nick-ék terme felé. Kihalásztam a táskámból valamit, és odamentem a padjához.

- Figyelj cica, ezt tegnap nálam hagytad! – s leraktam a padjára a rózsaszín bokszerét, amin szívek voltak. Csend. Másodperceken belül kitört a nevetés az osztályban, a fiúk elkezdtek füttyögetni.

- Most megyek! Szia, bébim! – akik eddig nem nevettek, most már szakadtak a röhögéstől. Reméltem, hogy a kis akcióm után végre elmondja az igazat az osztálytársainak. Visszamentem az osztályunkba, s helyet foglaltam. Valaki ceruzával megbökte a hátam, ezért hátrafordultam.

- Hé, új lány!

- Nicole vagyok. Amúgy mi van? – kérdeztem a barna hajú fiút, aki szólt.

- Jó a segged – köpni-nyelni nem tudtam. Még jó, hogy csak én hallottam. Szuper. Egy perverz osztálytárs.

- Erre most mit kellene mondanom, perverzke? – csattantam fel.

- Kyle – kacsintott rám. Szem forgatva visszafordultam, és úgy döntöttem, amíg be nem csengetnek, megpróbálok aludni. Persze sosem volt szerencsém, ez most sem volt másképp. Padtársam elkezdte piszkálni a hajam. Gyilkos szemekkel fordultam hozzá. Megszeppenve nézett. Oké, nem szóltam semmit, és visszahajtottam a fejem. Valami éles, visító hang jelezte, hogy becsengettek. Nyugalom… Fő a nyugalom. Mikor bejött a tanár, az osztályt kezdte pásztázni.

- Hol bujkál a mi kis újoncunk? – Még sehol, de ha ma még egy ilyen hülye szöveget kapok, világgá megyek. Végül szemével megtalált, és mosolyogva felintett magához, addig a többieknek feladatot adott. Bemutatkoztam, és meséltem magamról.

Mikor kicsengettek, egy felsőbb éves megállt előttem, és egy borítékot nyújtott át. Kinyitottam.

"Szívecském! Úgy hallottam, sok fiú környékez meg, ezért itt egy nyaklánc, amire az van írva hogy "foglalt". Remélem hasznos lesz!

Nick"

Arckifejezésem leírhatatlan volt. Szóval, nem adja fel. Az én gyomrom pedig most fordul ki.

1. rész: A harc kezdete Part 1

Sziasztok, megint! ^^ Köszönöm szépen a feliratkozókat és a kommenteket! Megjöttem az első résszel. Jó olvasást! Xx

Mikazuki-chan

Milyen szép is dörömbölésre kelni. A párnát a fejemhez nyomtam. Ma költözünk. Majd szétvet az öröm.

- Nicole! – sürgetett egy hang.

- Nyugalom, kelek már, kelek már! – kiáltottam ki.

Miután végeztem az összes reggeli teendővel, az összepakolt dolgaimra néztem, s az üres szobára. Milyen ismerős is ez. Hányszor is történt meg ez már? Inkább nem számolom meg. Felvettem a nagy bőröndöt, majd kifelé indultam. Utoljára még visszanéztem, és kimentem.

- Lepakoltak a költöztetők, a ház már csak rátok vár - fordult felém mosolyogva apa.

- Csodás! – forgattam meg a szemeimet.

- Kérlek, ne csináld ezt! Az új iskolátok is nagyon jó lesz!

- Aha, attól függ meddig maradunk ott…

- Ne kezdd el megint! – ő kérte. Sarkon fordultam, és beültem a kocsiba a tesóm mellé. Örömmel konstatáltam, hogy anyám ül a volán mögött. Boldog egy utunk lesz. Jó gyerek módjára csendben ültem, s hallgattam a rádióban menő zenéket.

Megérkeztünk. Elég szép környéken van a ház. A fűszálakon még látszottak a harmatcseppek. A fák úgy pompáztak, mintha még nyár lenne. A ház is elég otthonosnak tűnt. Van egy gyönyörű, nagy kertje is. Talán nem is lesz annyira rossz itt. Beljebb mentünk a házba. Jó. Miután kicsodáltuk magunkat, nekiálltunk a takarításnak, pakolásnak.

Az utóbbi napok eléggé gyorsan szaladtak el. Kipakoltuk a dolgainkat, bútorokat. Mellesleg anyáék leendő szobáját valamiért lelakatolták. Eljött a nap, amikor utoljára látom szüleimet, legközelebb kitudja hány év múlva… Bármennyire is haragudtam rájuk ez miatt, zokogva borultam a karjaikba. Nem érdekelt, hogy 16 vagyok, engedtem, hogy ott öleljenek-pusziljanak ahol érnek. Szegény Nick sem járt másképp, fiú létére őt is agyon szorongatták. A könnyes búcsú után vacsorázni mentünk, amit együtt készítettünk el.

- Szerinted hamar visszajönnek? – kérdeztem, miközben az ételt turkáltam.

- Nem tudom, remélem – mindössze ennyit beszélgettünk a vacsora alatt. Elvállaltam a mosogatást, és utána mentem fürdeni. Megnyugtató volt a víz. Sokáig áztattam magam, remélve, hogy a sok gond kiázik. Hát, nem lettem problémamentes, helyette a bőröm olyan lett, mint egy 100 éves öregasszonyé. Átöltöztem pizsamába, s a szobámban untam magam. Utolsó elkeseredettségemben átmentem bátyámhoz. Nagy lendülettel nyitottam be, ezért ő ijedtében felugrott, és az újságot, amit olvasott a földre dobta. Én utána vetődtem, és belenéztem. Azt hiszem, egy időre kiégtek a retináim.

- Uh, jó éjt, inkább nem zavarok! – mondtam kuncogva. Bementem a szobámba, és álomra hajtottam a fejem.

Másnap már 5 órakor felébredtem. Mivel még Nick alszik, gondoltam elkészítem a kajánkat a suliba. Felvettem a ruháimat, és elindultam a boltba. Nem volt hideg. Sötétség ölelt körbe mindent, csak a lámpa gyér fénye világította meg az utcákat. Bementem a kis sarki boltba, és lerendeztem a vásárlást. Mivel a bolt kb. 5 percre lehet tőlünk hamar megfordultam. Miután elkészültem a kajával is, indultam felébreszteni Csipkerózsikát. Békésen alszik. Védtelen préda. Egy ördögi mosoly suhant át az arcomon.

- Banzai! – ordítottam, és rávetettem magam.

- Bazd meg Nicole, mi a jó büdös francot csinálsz? – és, milyen szépen is indult a reggel.

- Jó reggelt! Fel kéne kelni, a kaja kész van – leszálltam róla, majd egyedül hagytam a haragjával.

A konyhaasztalnál ittam a reggeli kakaómat, amikor léptek zaja zavarta meg a csendet. Immáron egy felöltözött, jól belőtt hajú Nick állt előttem.

- Nee, tegnap este gondolkoztam - Igen, csak ő hív „Nee”-nek.

- Hallgatlak.

- Most egyikünknek sincs szüksége párkapcsolatra, ezért kigondoltam valamit. Attól hogy ugyanaz a nevünk, semmi közünk nincs egymáshoz. Mivel elég sok pasi tapadna rád, ezért eljátszom a barátod szerepét, te meg az én barátnőmét. Hogy hihető legyen a szerep, néha átkarolom a vállad, megölellek. Ennyi – még a kakaó is kifutott a számból. Szó szerint. Majdnem megfulladtam.

- Mi van? Nem! Soha!

- Oké, akkor tűröd, hogy a sok perverz fiú majd rajtad lógjon? – hallgattam, amiből ő tudta, hogy nyert. Ám ekkor a gonosz énemnek egy nagyon jó ötlet jött a fejébe. Amíg Nick reggelizett, addig én  felosontam a szobájába, és kihalásztam valamit. Magamban egy ördögi kacajt megejtettem, ja, és villámlott is hozzá.

Elindultunk az iskolába. Hmm. Colby High School. A domináló színei az építménynek a fehér és a kék volt. Felsorakozva ültetett fák, bokrok. Az udvaron diákok tömkelege lézengett. Útközben kettéváltunk. Már az udvaron megbámultak, de a folyosón, afféle „Ez meg ki?” nézésből vagy 100-at kaptam.

- Carney kisasszony! – hallottam egy lágy hangot a hátam mögül. Egy harmincas éveiben járó nő állt velem szemben.

- Üdvözlöm a Colby High School-ban! Dacey Berg vagyok, az osztályfőnöke. A 103-as teremben lesz az órája, odavezetem.

- Jó napot, Nicole Carney! Köszönöm szépen, Mrs. Berg! – mondtam mosolyogva, majd felmentünk az emeletre. Osztályfőnökivel kezdünk. Ahogy kinyitotta a termet minden szempár ránk szegeződött.

- Gyerekek, ő itt az új osztálytársatok. Nicole, kérlek, mutatkozz be – ekkor egy „Végre, egy jó nő!” kiáltás hallatszott a padok közül. A tanárnő szúrós szemmel odanézett, ezzel lerendezve a dolgot.

 - Sziasztok, Nicole Carney vagyok, 16 éves. Nemrég költöztem a városba családi okok miatt. Gondolom, még szívesen hallgatnátok a sablonos új lány beszédemet, de inkább megkíméllek titeket – és ezzel le is zártam a bemutatkozást.

- Köszönjük szépen, kérlek, keress egy üres helyet – körbenéztem, mire egy fekete hajú lány lóbálta a kezét. Eleget tettem a kérésének, és leültem mellé.

- Nagyszerű, Yasmen, megtennéd, hogy körbevezeted Nicole-t a szünetben? – kérdeztem Mrs. Berg.

- Persze! – mondta mosolyogva. Életvidám lánynak tűnt.

- Szia, én Yasmen Gilmore vagyok – suttogta.

- Nicol Carney – feleltem mosolyogva.

Az óra jól telt, megkaptam az órarendet, elmondták az iskola szabályait. Szünetben mindenki odajött a padomhoz, bemutatkozott, és millió kérdéssel bombázott. Kaptam egy ebédmeghívást Yasmen-tól és Belle-től. Egészen jól ment minden, ebédszünetig.

Épp a büfébe indultam egy üveg vízért, amikor megállított egy szőke hajú lány, mögötte 2 pincsivel.

- Szia, hallom te vagy az új lány. Nincs kedved velünk ebédelni? – kérdezte mézes-mázos hangon.

- Bocsi, de már megkértek az osztálytársaim, szóval mennem kell – és indultam is volna hozzájuk, de a szöszke megfogta a karom.

- Hé, várj! Mi menők vagyunk, újként itt az esélyed, hogy közénk tartozz.

- Kösz nem!

- Egy kicsit nem vagy nagyra magadtól, új lány? Nehogy azt hidd, hogy nézel ki valahogy. Nem érdekelsz te itt senkit se.

- Mert te hogy nézel ki? Hm? – kérdeztem felvont szemöldökkel.

- Értem olvadoznak a fiúk! – mondta idegesítően vékony hangon.

- Mivel hódítasz? Hogy nem a méreteiddel, az is biztos! Deszka alkat vagy – ekkor égbetörő nevetés hallatszott mögülünk. Észre se vettem, egész sokan lettek körülöttünk. Szegény csaj vörös fejjel, a kutyái társaságában elcsörtetett. Ekkor valaki ráugrott a hátamra, így én majdnem hanyatt vágódtam.

- Neechee, hát nem csaltál meg bennünket!  Annyira örülök! – visította Yasmen könnyes szemekkel. Hogy mi?!

- Izé… Nem kell túlreagálni! Kérlek, ne sírj! – kérleltem, mert ez így elég furcsa szituáció volt. Miután elözönlött a tömeg, egy ismerős alkot véltem felfedezni. Nick… és felénk jött! Jaj, ne… 

Prológus

Sziasztok! Ismét egy bloggal fárasztalak titeket! ^^ Előre figyelmeztetem az olvasóimat, hogy mindenki saját felelősségre olvassa, ugyanis:

- Perverz fantáziám sokféle dolgot szülhet ^^"

- Sajátos szóhasználatom van :D

- Megzavarhatja egyes olvasók nyugalmát a blog

Általában dőlt betűvel azt jelölöm, amikor a szereplő valamit magában mond.

Kellemes olvasást! ^^ Xx

Mikazuki-chan

- Kérlek hallgass meg - sóhajtottam. Leültem a kanapéra, keresztbe raktam a lábaimat, és karomat összefontam magam előtt. Felhúzott szemöldökkel vártam.

- Ugye tudod, hogy apáddal milyen a munkánk, - bólintottam - megint el kéne utaznunk egy huzamosabb időre.

- Mennyi az az idő? – kérdeztem.

- 2 év… Minimum – megint. Ez annyiszor megtörtént már. – Édesapáddal egy ideje már terveztük, hogy elköltözünk. A repülőgépünk 3 nap múlva indul, addig ti odaköltöztök az új házunkba, ami Washingtonban van. Ne aggódj, a testvéred vigyázni fog rád, pénzt mindig utalni fogunk – anya mondandója végére egészen mérges lettem. Egy keserű mosoly jelent meg az arcomon. – Figyelj, mi ezt a ti érdeketekben tesszük! 

- A mi érdekünkben?! Ha hozzászokunk egy helyhez, és lesznek barátaink, mindig kirángattok onnan minket! Hányszor költöztünk már, hm? Meg tudod számolni? Mennyi időt töltetek velünk? Mindig csak a munka! Különben is! Nick 17 éves, szerintem lenne jobb dolga, mint a kishúgára vigyázni! - kiabáltam. 

- Nicol… - suttogta anyám maga elé. Mérgesen felfutottam a szobámba. Leültem az ablakba. Kezeimet összefontam lábaim körül. Egyedül leszek. Megint…