Halihóó! ^^ Végre ezt is megírtam! Mivel az előző részt sikerült pont jókor abbahagyni, gondolom vártátok.. :D Akkor jó olvasást! :)
Mikazuki-chan
Ijedten álltam az ajtóban. Lehet, hogy szánalmasan nézett ki Nick így összekuporodva... Észrevettem, hogy az egész teste remeg. Óvatos léptekkel közelítettem meg. A hatalmas csendben csak keserves zokogása hallatszott. Abban a pillanatban nem tudtam haragudni rá. Vigyázva leültem mellé és megfordítottam, hogy a szemébe tudjak nézni. Patakokban folytak a könnyei, bennem pedig megállt az ütő. Egy határozott mozdulattal megragadtam vállát és magamhoz szorítottam.
- Bocsánat… - ezt az egy szót ismételte megállás nélkül. Arcán lassan csurgott végig a sós folyadék. Görcsbe rándult a gyomrom és a torkomat sírás fojtogatta. Egyre szorosabban öleltem magamhoz. Amit a múltban tett Nick, nem érdekelt. Képtelen voltam arra, hogy haragudjak rá. Rá, az egyetlen testvéremre, aki most itt ült velem szemben, teljesen összetörve. Egész teste remegett. Nem kérdeztem meg, hogy mi a baja. Tudtam, hogy úgyis el fogja mondani. Gyűlöltem Sophie-t. Először rajtam próbált átgázolni, most pedig Nick került a csapdájába.
- Elmentem tőle – szólalt meg halkan.
- Mi…?
- Azt kérte, hogy válasszak… Nem bírtam tovább! Tudod, hogy mennyire rohadtul fáj, hogy bántottalak?! Először a tanárok előtt hagytalak cserben… Egyedül hagytalak, és azt vágtam a fejedhez, amire tudtam, hogy érzékeny vagy! Annyira sajnálom… Te vagy az, akit tényleg nem akarnék bántani! – zokogott fel hirtelen és magához ölelt. Érzelmeim gátja nem bírta tovább, a nagy áradat átszakította.
- Idióta! Tisztában vagy azzal, hogy mennyire aggódtam érted? Semmit nem tudtam rólad! – sóhajtottam egy nagyot. Menj el fürdeni, utána még bejövök – felállni készültem, de Nick átölelte a derekamat.
- Kérlek, ne menj el… Maradj ma itt! – nézett fel rám könyörgő szemekkel.
- Oké – adtam meg magam – de előbb menj el fürdeni! – parancsoltam, és míg fürdött, azon gondolkoztam, hogy hogyan vidíthatnám fel. Egy lányt csokival és csöpögős filmekkel jobb kedvre lehet deríteni, na de egy fiút… Próba szerencse alapon leszaladtam a konyhába egy kis tejszínhabért, pudingért és csokiért. Mikor Nick visszatért, eleinte nem fogadta el a sok édességet, de egy kis noszogatás után csak úgy falta őket.
- Eh… Egy kicsit jobban érzed magad? – kérdeztem óvatosan. Teli szájjal csámcsogott, mire elnevettem magam.
- Előbb edd meg – mosolyodtam el.
- Oféé! - mondta csillogó szemekkel, mire felnevettem. Hirtelen kopogás hallatszott az ablak felől. Lassan odasétáltam, és meglepetten vettem észre, hogy két vastag kabátban levő ember az ajtóban állt, egy pedig kővel dobálta az ablakot. Amikor átsuhant az agyamon a felismerés, rohanva baktattam le a lépcsőn, s téptem fel az ajtót.
- Bocs, hogy nem szóltam! - kezdtem el magyarázkodni hirtelen, de Kyle megölelt. Yasmen és Belle mikor észrevettek, villámgyorsan itt termettek.
- Tisztában vagy vele, hogy úgy hagytál minket ott, hogy: "Jajj, bocsi, furcsa zajokat hallok, lehet, hogy egy őrült gyilkos szóval mennem kell, majd jövök!" Legalább szólhattál volna, hogy nincs gond! - szidott le Belle.
- Tudom, bocsi.. Umm, Nick visszajött, és elég szar állapotban van... Az mindegy miért, a lényeg az, hogy Sophie miatt.
- Itt van Nick? - kerekedett el a szemük. - Mi akkor megyünk is, oké? - mosolygott kedvesen Yas, majd miután elköszöntünk elnyelte őket a sötét utca. Mire felértem, testvérem már békésen szuszogott. Eltettem én is magamat holnapra.
(...)
Este fél tizenegy lehetett. Arra ébredtem fel, hogy Nick az én nevemet üvölti. Beletúrtam a hajamba, és mamuszomba lépve totyogtam át a szomszéd szobába.
- Mi a baj? – kérdeztem ásítva.
Az egész teste verejtékben úszott. Gesztenyebarna haja hozzátapadt arcához. Zihálva vette a levegőt, és mereven bámult lefelé.
Aggódóan pillantottam felé. – Nick? Minden rendben? – végigsimítottam arcán és gyengéden magam felé fordítottam.
- A bűntudat emészt! – szűre ki fogai közt ezt a pár szót, nekem pedig egyenesen megszakadt érte a szívem.
- De nem haragszom rád, butus! – mosolyogtam rá kedvesen.
- Tényleg? – könnyebbült meg hirtelen.
Hevesen bólogattam.
- Viszont ha nem baj visszamegyek aludni, oké?
Csend. Nem válaszolt semmit, csak lehajtotta a fejét.
- Nem aludnál itt? – nyöszörgött. Hirtelen eszembe jutott, mikor kiskoromban mindig azért hisztiztem, hogy had aludjak Nick-kel. Óvatos mosolyra húztam a szám.
- Oké, visszafizetem a kiskori számlát!
Értetlenül nézett rám egy ideig majd hirtelen felnevetett.
- Na, nem mondod?! A „Tesóval akarook aludnii!” hugica visszatért? – lökte meg a vállam.
- Ha azt akarod, hogy maradjak, tűzzünk aludni most, mert holnapra nem lesz erőnk!
Bólintott egyet és mindenki elrakta magát holnapra.
*Másnap az iskolában, ebédszünet*
Iszonyatosan izgultam, viszont biztos voltam benne, hogy megkeresem Sophie-t. A lánymosdóban meg is találtam, majd nagyot köhintve megkocogtattam a vállát.
Lassan megfordult, majd egy irritáló mosoly kíséretében köszöntött.
- Áh, helló Nicky! De rég beszéltünk!
- Tch, aha. Örülhetsz, mert most van miről beszélnünk! – fontam össze a karom magam előtt.
A jó kislányos álca egy pillanat alatt eltűnt arcáról.
- Gyere ki, nem a wc-n akarok veled beszélni.
Kimentünk s a lépcső előtti résznél megálltunk, amikor csengettek.
- Ohó, miattam maradhatunk, nem érdekel a csengő! – mosolyodtam el. Egy hirtelen mozdulattal nekinyomtam a vállát a falnak és lángoló szemekkel mordultam rá. – Idefigyelj, te ribanc! Most szépen ki fogod nyögni, hogy mit mondtál Nick-nek! – szűrtem ki a fogaim között. Hirtelen felnevetett.
- Ja, hogy az! – elkomolyodott és immáron ő szorított engem a falnak. – Engem senki nem dobhat ki, mert azt én szoktam csinálni. Megmondtam, hogy téged nem is szeret, hogyha otthagyott, és felvázoltam neki a siralmas jövőjét, ahogy egyedül fog megvénülni, ja, és még pár dolgot..
Mellkasánál fogva ellöktem magamtól.
- Undorító vagy! – sziszegtem összeráncolt szemöldökkel. Meglepődöttségemre nem én pofoztam fel először. Arcomhoz nyúltam.
- Ezt már rég meg akartam tenni!
- Csak hogy tudd, verekedni nem így kell! – mondtam dühtől fortyogva és ököllel behúztam neki. Orrából elkezdett folyni a vér. – Most már nem jársz Nick-kel, azt csinálok veled, amit akarok!
Rántott egyet a ruhámon, de hirtelen megcsúszott. És a lépcső előtt voltunk. Az agyam iszonyatosan gyorsan pörgött, hirtelen nem is tudtam, hogy segítsek-e neki. Viszont ha miatt esne le bűntudatom lenne.. Megmarkoltam a kezét, és visszahúztam. Igen, ez képzeletben szépen és jól ment, felhúztam, kibékültünk, legjobb barátnők lettünk. A valóságban ez máshogy történt. Megfogta a kezem, de valamiért nem tudtam megtartani az egyensúlyomat, ezért vele együtt én is zuhantam lefelé. Viszont, nekünk sem a legnagyobb lépcső előtt állva kellett volna bunyózni... Lassítva láttam az egészet. Egy rémült sikoly hallatszott, de nem én, és nem is Sophie szájából. Egy nagy ütődést éreztem a hátamnál és karomnál, majd pár másodpercre elsötétült minden. Éreztem, hogy Sophie rajtam fekszik. Lassan kinyitottam a szememet. Bal kezemmel próbáltam megérinteni sajgó fejemet, de akkorát sikítottam, hogy egy tanár egyből idefutott. A jobb kezemmel óvatosan megtapintottam, és mikor ujjaimat szemügyre vettem, láttam, hogy véresek. Sophie felkelt, nem lett semmi baja, csak egy kicsit lehorzsolta magát. A tanárnő kezét nyújtotta segítségkérőn, de mikor felálltam, azonnal szédülni kezdtem.
- Jól vagy? –kérdezte aggódva. Hirtelen nem is tudtam válaszolni, mert iszonyatosan szédültem. Aztán észrevette a véres ujjaimat, és a furán tartott kezemet, majd azonnal mentőt hívott. Egy padon roskadva vártam. Egyre több ember lett a közelünkben, közülük az osztályfőnököm is. Csak őt engedték hozzám.. Nick majdnem leütötte a tanárt, hogy idejöjjön, Kyle-t le kellett fogni, Luca sípcsonton rúgta a tanárt, Belle és Yasmen pedig sírva fakadt. Nagyon zavarosan tudtam csak beszélni, a fejem nagyon fájt és annyira szédültem, hogy azt hittem már nem a padon, hanem ringlisen ülök. Mikor megérkeztek a mentők és miután megvizsgáltak, a tanárokhoz fordultak.
- Eltört a keze s agyrázkódása van. A fejét ért ütés miatt egy kicsit zavarosan beszél. Bevisszük a kórházba megfigyelésre, valószínűleg ma éjszaka még ottmarad. A szüleit tudjuk értesíteni?
Nick beszélt velük, és hallottam, ahogy felhívták a keresztanyámékat.
(…)
Egy nagy kötéssel a fejemen, és begipszelt bal kézzel ültem kórházi ágyon. A nővérke mondta, hogy senkit nem engednek be, mert pihenésre van szükségem. Pedig látni akartam Nick-ket…
