4. rész: A koncert

Sziasztok! Tudom, hogy haragszotok,hogy nem hoztam részt, de ihlethiányom volt! >.< Jó olvasást!

Mikazuki-chan

A hétvégi buli után eljött az iskolaidő, ami eléggé monotonon telt. Kivéve akkor, amikor majdnem elkéstünk Nick-kel, vagy leszakadt óra közepén a tábla, vagy mikor a matek tanár depressziós volt, mert elhagyta a férje. Szóval, csak egy átlagos nap. A csütörtök reggel is úgy telt, mint a többi. Felöltöztem, elkészítettem a kajánkat az iskolába, elmentünk, kettéváltunk, tanultunk. Szünetben épp a padon írtam a házimat, amikor Nick leült mellém.

- Tudod, nem akarlak megijeszteni, de azt hiszem, van egy rajongóklubod az osztályomban. Sőt, azt pletykálják, hogy a kilencedikeseknek van egy "Carney tesók" klubja, de még azt is , hogy van egy „Nickyy Carney” és egy Nickoo Carney” klub is külön. Félek.

- Engem már nem érdekel. Nagyobb gondjaim is vannak annál, minthogy az alsóbb évesek érzelemkitörésével foglalkozzak. Ha nem bánod, most megyek vissza órára. Szia – s ezzel visszabaktattam a terembe. Gyorsítottam a lépéseimen, ugyanis hamarosan becsengetnek.

- Hé, ezt leejtetted! – csapta meg egy hang a fülemet. Megpördültem a tengelyem körül, s megnéztem mit hagytam el. Ó, a koncertjegyeim!

- Kösz! – mosolyogtam Kyle-ra. Mikor nem válaszolt, csak a kezemben lévő jegyeket nézte, kezdtem kínosnak érezni a szituációt. - Öhm, szereted a bandát? – erőltettem egy mosolyt az arcomra.

- A kedvencem – hebegte.

- H-hát, két jegyem van, eljössz velem? – kérdeztem végül.

- Komolyan?! Persze! Szívesen! Szombaton háromra érted megyek! – mindezt olyan gyorsan mondta, hogy alig értettem meg. Mosolyogva megráztam a fejem, és elindultam a terem felé.

- Nicole! – szólt utánam – Kösz! – legyintettem.

A többi óra monotonon telt, egész végig körmöltünk. Minden diák korgó gyomorral várta az ebédszünetet. Mikor a megváltó csengő megszólalt, mindenki kizúdult a termekből. A lányokkal az udvaron az egyik padnál ebédeltünk, mikor észrevettem, hogy egy lány folyamatosan bámul. Odamentem hozzá, s szólásra nyitottam a számat.

- Szeretnél valamit? – kérdeztem kedvesen.

- Tudod, h-hallottam, hogy t-te, és a testvéred ketten éltek, m-mert a szüleitek elhagytak titeket. Tudom, hogy ez nem sok, de kérlek, fogadd el! – nyújtott felém egy… papírpénzt.

- Most csak viccelsz, ugye? Ki mondta ezt neked? – emeltem fel a hangomat, de rájöttem, hogy kicsit túlzásba vittem, ezért nyugtatgattam magam.

- S-senki. Mindenki így tudja az évfolyamon… - dadogott.

- Hm… Most elmondom, hogy a szüleink nem hagytak el minket! Csak dolgozni vannak külföldön. Ezt megmondhatod a barátaidnak is! – mondtam erélyesen. Mérgesen indultam meg a focipálya felé, miközben a sírás kerülgetett.

- Nick! Gyere le! – ordítottam fel.

- Nem érek rá! – kiáltott vissza.

- Idefigyelj! Ha nem tolod le a retkes valagad fél percen belül, kidobom a gitárodat és elégetem az összes… - de nem tudtam befejezni, mert bátyám vette a lapot, és lejött.

- Mi van? – duzzogott.

- Most jött oda hozzám egy lány azzal, hogy sajnálja, hogy a szüleink elhagytak minket, és adni akart pénzt! Valaki azt pletykálja, hogy elhagytak minket.

- Mi? Ki terjeszti ezt? – láthatóan ő is begurult.

- Nem tudom, de nem gondolod, hogy bárki tette, kegyetlenség? – kérdeztem elhaló hangon. Eszembe jutott minden. Fáj. Nagyon. Elhagytak minket megint, és a napokban hiába próbáltam elfelejteni, valami kapcsán mindig újra és újra előjön.

- Gyere ide – vont magához Nick, és simogatta a hátamat. Végiggördült az első könnycsepp az arcomon. De nem! Mi értelme annak, ha siránkozok? Gondot okozok Nick-nek, amit nagyon nem akarom. Kapkodva letöröltem a szememet, és mosolyogva néztem rá.

- Most már jól vagyok! Köszönöm!

- Ismerlek, Nicole. Ez nem az igazi mosolyod! Csak kérlek, ne törj össze megint! – nézett rám aggódóan.

- Én rendben leszek! Viszont menj, már várnak! - mutattam a pálya felé, s közben végig mosolyogtam. Gyorsabbra vettem a tempót, s az épületben kettesével vettem a lépcsőfokokat.

Másnap osztályfőnökivel kezdtünk. A tanár izgatottan jött be.

- Gyerekek! Lehet, hogy már valaki tudja, hogy jövő héten sporthét lesz az iskolában. A nyertes osztály egy kirándulást nyer! Jelentkezők? Ó! Igaz is! Nicole! Amit az előző iskoládtól megtudtam, meg a testneveléstanártól, téged benevezhetnél az összesre. De mivel fárasztó lenne, válassz. Mire szeretnél menni? – tágra nyílt szemekkel néztem a tanárnőre.

- Nekem mindegy. Ami megmarad az nekem jó – feleltem. Végül engem neveztek futásra, és amiből csapatba neveztek az a röplabda, és foci. Bágyadtan kullogtunk hazafelé.

- Éhes vagyok! – nyöszörgött Nick.

- Jó, majd ha hazaértünk csinálok kaját – sóhajtottam. Miután ez megtörtént, lepakoltam, és nekiálltam a konyhába kaját csinálni.

- Rántotta megfelel? – kiabáltam.

- Ja! – jött a válasz fentről. Nekiálltam elkészíteni, percek alatt meglett. Hamar bedöngöltük, utána pedig lefürödtünk, és nyugovóra tértünk.

Szombaton izgatottan keltem fel, s energia levezetőnek nekiálltam házimunkát végezni. Felporszívóztam, aminek a testvérem nem annyira örült, felmostam a konyhát, és még a boltba is elmentem. Az ebéd hamar készen volt, bár Nick kicsit elaludt, ezért neki az ebéd volt a reggelije. Fél kettőkor nekiálltam készülődni. Hajat mostam, és egy szál törölközőben flangáltam a szobámban. Mire sikerült kiválasztani a megfelelő ruhákat; ami egy rövidgatya és egy top volt, közben meg is száradtam. Hajamat megszárítottam, s párszor átfésültem, de vasalásra nem volt szükség, ugyanis alapból egyenes. Az utolsó percekben már toporogtam, hogy érjen már ide Kyle. Eszembe jutott az utolsó percben, hogy táskát is kéne vinni. Sebtében belesöpörtem a telefonomat, egy noteszt, tollat, és a pénztárcámat. Alig végeztem, meghallottam a csengő hangját. Fújtam magamra egy kis parfümöt, és rohantam le.

- Hali! – köszönt mosolyogva Kyle.

- Szia! Akkor mehetünk?

- Még szép! – kacsintott.

- Nick, majd jövök! – kiabáltam, s elindultunk. Szabad téri koncert lesz, de már előre tudom, hogy tömegnyomor lesz. Mire megérkeztünk, már akkor több százezren lehettek, pedig még el sem kezdődött a koncert. Közös megegyezés alapján elmentem kaját- és innivalót venni, hogy ne éhezzünk a koncerten - Ameddig távol leszek, Kyle foglalja - ahogy tudja - a helyemet. Nehéz volt kikászálódni a tömegből, és már most úgy gondoltam, hogy aszociális leszek. Bele telt pár percbe, mire kikecmeregtem. Odamentem az egyik árushoz, és vettem 2 palack vizet, fánkot, kürtöskalácsot, és sajtos pogácsát. Na, de nem a koncerten fogjuk beburkolni, hanem hazafelé. Bedobáltam mindent a táskámba, s gyorsabbra vettem a tempót, és igyekeztem megtalálni Kyle-t. Bevergődtem a tömegbe, és sodródtam az „árral”, mire egy kéz megragadta a karomat, és húzott. Ijedten néztem hátra, de mikor nyugtáztam, hogy ez csak Kyle, megnyugodtam. Már nem volt sok idő a kezdésig. Aztán, felcsendült a zene, mire mindenki őrült sikongatásba kezdett. Az embertömeg majdnem magával ragadott, mire Kyle megfogta a kezem, és ujjait rákulcsolta enyéimre. Nagyon örültem, hogy sikongattak, és hogy dübörgött a zene, mert olyan gyorsan és hangosan vert a szívem, azt hittem, meghallja. Nyugtatgattam magam, hogy ez csak azért csinálta, hogy ne sodorjon magával az emberáradat, de a szívem nagyon nem akart hallgatni rám. A fejem vörös volt, de ezt foghattam a nagy melegre. Felcsendült egy hang… Egy hang, amiért öltem volna! Őrült őrjöngésbe kezdtem én is, de hamar elszállt a jókedvem, ugyanis valami melák férfi beállt elénk. Szomorúan biggyesztettem le a számat.

- Gyere a nyakamba! – próbálta túlordítani a zenét Kyle. Mivel elég hátul álltunk, nem zavart a dolog, belementem. Máris sokkal-sokkal jobb volt. Ahogy elnéztem, nem mivoltunk az egyetlen nyakba ülős páros. Rengetegen csináltak még így. Élveztük a koncertet, együtt üvöltöttük a dalszövegeket, de amikor Kyle tüsszentett, meginogtam, és félelmemben a hajába kapaszkodtam. Hupsz.

- Áááá! Ne tépd! – visongott.

- B-bocsi! – vezekeltem.

Az idő szállt, a koncert pedig a végéhez közeledett. Időközben Kyle kezét fogtam támaszul, hogyha megingok, ne a haját tépjem. Az utolsó dalnál bekönnyeztem, gyönyörű volt, örülök, hogy eljutottam erre a koncertre. Az végső szó is elhangzott, s vége lett ennek a csodának. Mindenki visított, tapsolt, füttyögetett és hasonlók. Leszálltam Kyle válláról, és igyekeztünk ki a tömeg után. Mikorra kevesebben lettek, megálltunk.

- Várj, te könnyezel? – hökkentem meg.

- Nem, csak… - s hirtelen magához rántott, megölelt, s arcát vállamba fúrta. Ha! Tudtam én, hogy könnyezett!

- Tényleg kösz, hogy eljöhettem! – suttogta.

- Örülök, hogy tetszett! – feleltem mosolyogva. – Gyere enni, ott egy pad! – intettem. Habár a kürtöskalácsok kihűltek, jó ízzel fogyasztottunk el mindent. Hazafelé sétáltunk, s csak a cipőnk koppanása hallatszott. Sötétség borított mindent, és a levegő annyira lehűlt, hogy még a leheletünk is látszott. Kissé fáztam is, mire Kyle szó nélkül levette a kabátját, és nekem adta. Tiszta filmbeillő jelenet.

- Amúgy, ma osztályfőnökin hogy értette a tanár azt, hogy téged nevezhetne mindenre? – törte meg a csendet.

- Tudod, régen táncoltam, ami miatt elég hajlékony vagyok, és szinte nincs olyan sport, amibe ne lennék jó. Csak szimplán genetika – mosolyogtam.

- Ó. Szerencsés vagy. Én kosarazok. Te tudsz?

- Igen, és szeretek is – vigyorogtam. A hazáig lévő utat végigcsacsogtuk. Mikor a házunkhoz értünk, elköszöntünk.

- Köszi a mait, élveztem!

- Én is! – feleltem, mire ő váratlanul nyomott egy puszit az arcomra, sarkon fordult, és elment. Ábrándozva léptem be a házba, és olyan lusta voltam, hogy fürdés után a kanapén hajtottam álomra a fejem.