11.rész: Sophie minden mennyiségben

Hallottuk a cipők kopogását, ezért egy megkönnyebbült sóhaj után odamentünk a bokorban lapuló Jade-hez és Kyle-hoz. Mikor a gerlepár hallótávolságon kívül esett, Kyle dühösen rontott Luca-ra. Keze meglendült a levegőben, és ha nem fogtam volna meg az öklét, az Luca arcán csattant volna. Jade megcsipkedte az arcát, mint ahogyan azt az öregasszonyok szokták. 

- Idefigyelj! Ha nem láttad volna, Luca nem csókolta meg Nicole-t. A haja miatt Nick és Sophie azt hitték, hogy megcsókolta, ezáltal ők egy gót pár. Különben is! Csak a szerep miatt karolta át Nicky derekát! És ha még egyszer miattad kell megállnunk, kidobunk a csapatból! – bökött erélyesen Kyle mellkasára, majd megragadta a karom és futólépésben húzott maga után.

- Most mi leszünk egy csapat! - lihegte a nagy rohanás közepette.

Láttuk, ahogy megálltak, és egy nagydarab fickóval beszélgettek. Lemondóan néztem Jade-re.

-Itt hagyjuk abba, nem tudunk a közelükbe menni – sóhajtottam reményvesztetten.

- Lehet hogy nem mehetünk lent közelebb, de fent igen – vigyorgott, s ujjával egy létrára mutatott, ami az egyik ház oldalán támaszkodott.

- Ugye nem gondolod, hogy én oda szoknyában fogok felmászni? – bámultam pislogás nélkül rá.

- Nem gondolom, hanem tudom! – kapta el a csuklómat, s elkezdett tuszkolni.

- Oké, de kérlek, mászás közben nehogy felnézz! – szűrtem ki a fogaim között fülig pirultan.

Óvatosan megfogtam az egyik fokot, s lassan araszoltam egyre feljebb. Elkaptam a ház falát, s vigyázva húztam fel magamat rajta. Lapulva mentem Nick-ék fölé, s hallgatóztam.

- … Ugye milyen aranyos – csapta meg fülemet Sophie hangja.

- Igen. Örülök, hogy ilyen barátot találtál – búgta az idegen férfi.

Most komolyan.. Ez Sophie apja? Akkor milyen idegen fickóról beszélünk? Nekem is hinnem kellett ám a hülye szóbeszédeknek! Mérgemben rácsaptam a homlokomra, s futólépésben ugrottam le a házról. Mivel 3 méter magasan voltunk, leugrottam. Jade ijedten kapott a szájához. A hajam fellibbent a levegőben, s guggolásban értem földet. Kyle és Luca riadt arca tűnt fel előttem.

- Ostoba! Mi van, hogyha kitöröd a lábad ugrás közben? Ne akarj Macskanőt játszani! – aggodalmaskodott Kyle, miközben Luca ellenőrözte, hogy nem tört-e el semmim.

- Ne tapizz már, jól vagyok! – dühöngtem, aztán némi gondolkodás után rájöttem mit is mondtam. Luca vörös fejjel szabadkozott.

- Nyugi, semmi piszkos szándékom nem volt! – dadogott. Jade is seben mászott le a létráról, s együttérzően nézett a szemembe.

- Köszi, hogy elkísértetek, de semmi alapja nem volt a pletykáknak – túrtam idegesen a hajamba, s sóhajtottam egyet. – Azt hiszem, sietek haza, ha nem akarom, hogy Nick előbb érjen haza, mint én. Köszi, mindent! – öleltem meg Jade-et.

- És én? – szólalt fel egyszerre a két srác. Elmosolyodtam, s egyszerre megöleltem mindkettőjüket.

- Hali! – integettem, s futva indultam haza. A fürdőbe érve ledobtam a ruhám, s gőzerővel mostam le a sminkemet is. Mikor kiértem a nappaliba, Nick-et láttam egy bőrönddel maga előtt. Nem tudtam mire vélni ezt, kérdőn néztem rá.

- Már hazaértél? – kíváncsiskodtam.

- Aha, Sophie-val voltam, de gondolom, tudod, majomparádé – mosolygott keserűen. Lefagyva álltam ott. Szóval észrevett…

- És te? Az iskolában mit csináltál?! Elárultál! Az rosszabb, mint az hogy követtelek! – kiabáltam a dühtől fortyogva.

- De nekirontottál! Csak álltam volna ott, és hagyjam, hogy szétverd? Sophie-t amúgy sem szeretik a tanárok, de téged igen! – üvöltötte.

- Ahogy a drága osztályfőnökét elnézem nem! – sóhajtottam. – Nick, komolyan! Amióta megvan ez a szuka, elhanyagolsz! Nem velem jössz iskolába, sokszor már nem is itthon ebédelsz! És ha annyira akarod tudni, csak véletlen löktem rá a narancslevet! Amúgy meg anyáék azt mondták, hogy vigyázz rám! De te nem, mert minden időd lefoglalja az a csitri! Szerinted nekem milyen lehet, bazd meg?! Rohadt szar érzés, hogy lepasszolsz! Emlékszel mit ígértünk meg? Egy kapcsolat sosem lesz fontosabb, mint ez! A testvéri kapcsolatunk, ami úgy látom teljesen elvesztette a jelentőségét! – keltem ki teljesen magamból.

- Tudod mit? Sophie apja felajánlotta, hogy odaköltözhetek hozzájuk! Én meg még fontolóra vettem! Rohadt önző vagy! Ne csodálkozz, hogy mindenki elhagy! – vágta könyörtelenül a képembe, nekem meg összeszorult a szívem. Lehajolt a bőröndjéhez, felkapta s megindult az ajtó felé. A gyomrom begörcsölt a tudattól, hogy ő elmegy. Nem akarom őt is elveszíteni. Ő az én bátyám, aki vigyáz rám, és ha hülyeséget csinálok, mindig letol érte, de utána együtt röhögünk. A bátyó, aki kidobja, szükség esetén le is rázza a fiúkat.

Észvesztetten rohantam felé, s hátulról szorosan öleltem át.

- Ne menj, el, kérlek! – nyögtem elhaló hangon. Éreztem, hogy nem ölel vissza. Két karja mereven lógott a teste mellett. Hirtelen rángatta ki magát ölelésemből.

- Hagyj már békén! Ne légy ilyen önző! Fogd már fel, hogy nem kellesz! Nincs szükségem rád! – nézett rám mogorván, majd egy csapódás jelezte, hogy elment. Utána futottam, s dühösen ordítottam a képébe.

-Tudod mit, menj is! Légy boldog a hülye kis szajhával! Remélem lesz száz gyereketek! Szólj, ha jobban főz mint én! Rohadj meg te mocskos áruló! Utállak!

Szóval, neki fontosabb volt a lány? De én is akkora egy hülye vagyok… 

Ijedten kaptam az arcomhoz, s éreztem, ahogy a sós folyadék végigfolyik rajta. Én nem sírok! Nem éri meg
miattuk! Én… nem sírok!

Egyszerre kitört belőlem a sok bánat, ami felhalmozódott. Térde rogytam, s arcomat tenyerembe temettem. 

Amikor azt hisszük, hogy az életünkben minden rendben van, és ilyen nyálasan élünk boldogan, az tévedés. Az élet ott fog belénk rúgni, ahol a legjobban fáj, de aljas módon akkor, mikor egyáltalán nem is számítanánk rá. Mióta Nick-kel itt éltünk, együtt cipeltünk mindent. Az összes gond a mi vállunkra nehezedett. Ő kilépett, s hagyta, hogy összetörjek. Mintha a pokolban gyötrődnék, teljesen egymagamban, s Sophie meg Nick ujjal mutogatva röhögnek rajtam. De nem fogom megadni nekik ezt az örömöt. Inkább húzok magamra műmosolyt nap mint nap, minthogy mindenki előtt összetörve legyek. 

Feltápászkodtam a földről, s berohantam a fürdőszobába. A tükörben látott önmagamtól megrettentem.

- De szörnyűen nézek ki – sóhajtottam. Megmostam az arcomat, s magamra erőltettem egy diadalittas mosolyt – Nem fogok veszíteni, gerlepár!

Fogkefével a számban slattyogtam a házban. Komolyan… Öt óra van Nicole, te meg az elalváshoz készülődsz? Levágódtam a kanapéra s hanyagul benyomtam valami csatornát. A film látszólag valami nyálas, romantikus film volt. 

A végére teljesen kiakadtam. Mi az, hogy a végén a főszereplő csaj meghalt? Mikor Ferror az elején még őt szerette!
Komolyan, kezdek félni magamtól! Hirtelen felugrottam, s kinyitotta az ablakot. A friss levegő sebtében beáramlott a szobába, s úgy döntött egy kicsit a hajammal is eljátszadozik. Rákönyököltem a párkányra, s nagyot sóhajtva bámultam ki a sötétségbe. Észre sem vettem, hogy mennyire lekopaszodtak a fák. Habár, holnap hivatalosan is a tél első napja lesz, szóval ez természetes. Ember… Tavaly ilyenkor teljesen máshol voltam, anyáékkal, és Nic-kel. Most meg, teljesen egyedül. Mit értett Nick azalatt, hogy gondolkodjak el azon, miért megy el mellőlem mindenki? A csengő vékony hangja megtörte a nagy csendet, aminek hatására összerezzentem. Becsuktam az ablakot és futva mentem az ajtóhoz. Titkon reménykedtem, hogy Nick az, de csalódnom kellett. 

- Hát ti mit kerestek itt? – néztem tágra nyílt szemekkel a számomra három fontos emberre.

- Nem is örülsz keresztanyádnak? Gyere ide Nissy! – szorított magához.

- Nick szólt anyádéknak, ők meg megkértek, hogy jöjjünk ide pár napra vigyázni rád – nézett együttérzően keresztapa.

Ó, szóval Nick-nek van annyi lelkiismerete, hogy nem hagy egyedül? Pff, köszi tesó.

- Drágám, karikásak a szemeid, csak nem sírtál? – fogta arcomat keze közé keresztanyu, s aggódóan vizslatott. Szememet a földre sütöttem, s egy aprót bólintottam. – Figyelj Nicole. Nick 18 éves, természetes hogy kicsit megbolondult. Ott van neki a barátnője, de ne aggódj, attól még szeret téged!

- Ha szeretne, nem csinálta volna ezt velem! – mosolyogtam keserűen. – Na de gyertek beljebb, ne az ajtóban ácsorogjatok! – invitáltam beljebb őket, s miután lefőztem egy kávét, folytattuk a beszélgetést.

- Észre se vettük, hogy mekkorát nőttél – gondolkodtak el, mire felnevettem.

- Szóval most jönnek a sablonos dumák, huh? – vigyorogtam. 

- Persze, mint például a hajnali egy van aludni kéne duma – mutatott az órára, bennem pedig meghűlt a vér. 

- Jézus, holnap iskola! – csaptam ijedten a homlokomhoz. – Várjatok ,melyik szobában akartok aludni?

- Izé, tudom, hogy abban a korban vagy, de nem baj ha veled alszik Max? Mert mi itt a kanapén ketten elférünk keresztapáddal, Nick szobáját nem foglalja el Max, szóval a te szobád maradt. Egy matrac is jó lesz neki. 

- Nyugalom, unokatesók vagyunk, és van akkora az ágyam, hogy Max is elfér rajta, ha neki nem gond. Ne aggódjatok, nem akarok rámozdulni az uncsitesómra! – legyezgettem össze-vissza, mert kicsit kezdtem zavarban érezni magam. 

- Dehogy gond, kobold! – paskolta meg a fejemet Max egy nagy vigyorral az arcán.

Apropó Max! Olyan 195cm körüli, helyes gyerek. Az a tipikus srác, akiért élnek-halnak a lányok. Mellékesen 20 éves. 

- Mikor indultatok el? – kérdeztem miközben az ágyamon ülve lóbáltam a lábamat. 

- Hát, kb. 45 perce, de 25 perc alatt Washingtonba értünk kocsival – mosolygott, és már a számba rágta, hogy mondjam ki azt a bizonyos kérdést. Viccesen megforgattam a szememet.

- Aztaa, van jogsid? – tapsikoltam.

- Aha, már 3 éve – vihogott ő is úgy, mint egy céda.

- Habár amilyen böszme vagy, csodálkozom, hogy sikerült! – böktem az arcomra, és bevágtam a „gondolkodó fejemet”. 

- Tudod ki a böszme, kobold! – röhögött fel, majd egy laza mozdulattal eldöntött, s nekiállt csikizni. Annyira visítottam, hogy már a könnyem is kicsordult. Egy ügyes rúgással kiszabadítottam magamat, s diadalittasan ültem rá a hátára, s a lábát kezdtem el huzigálni. 

- Ki a kobold? – vihogtam gonoszan.

- Te! De szállj le rólam! – próbált mocorogni. de kitartó voltam, és mint a bolha, rajtamaradtam. Hirtelen drága keresztszüleim nyitottak be a szobába.

- Látod, én megmondtam, hogy ezt fogják csinálni! Nálatok ez egy családi szokás? - mustráltak furcsán.

- De Maximus mindig le „koboldozik! És megcsikizett, én meg legyőztem! - gesztikuláltam büszkén. 

- Rendben, de holnap iskola, szóval takarodó! – szűrték ki egy ásítás között. Szót fogadtunk, s mindketten behuppantunk az ágyba.

- Jó éjszakát kobold! 

- Jó éjszakát böszme! – oltottam le a lámpát.

Reggel furcsán ébredtem, de nem tudtam még. Pislogtam párat, és nem bírtam felfogni, hogy miért van Max lába a bordáim között. Nekiálltam rázni.

- Kelj fel már, idióta! Kelj fel! – lökdöstem. Álmosan felült, s ijedten pattant ki az ágyból.

- Jézusom, fél nyolc van! El fogunk késni! – elhűlten néztem az órára, és „keresztanyaaaaaa”-t kiabálva rohantam a nappaliba.

- Mi történt, mi történt? – nézett rám kómásan.

- Fél nyolc van! – dobbantottam a lábammal, miközben kínkeserves arcot vágtam.

- Rendben, nyugalom! Készülj el hamar, és Max elvisz kocsival! 

Futólépésben rohantam a szobámba. Találomra kikaptam valamit a szekrényből, és a fürdőbe siettem. Egyáltalán nem voltam megelégedve a kinézetemmel. A szemeim alatt nagy, fekete karikák voltak, és még piros is volt. Ennek is most kell jönnie? Idegesen kutattam a sminkes táskám után, és korrektorral amennyiree lehetett, elhalványítottam a fekete foltokat. A szemem még egy kicsit piros volt, de mindegy. A fésűvel szinte már téptem a hajamat. Annyira kapkodtam, hogy beleakadt a hajamba, amitől fájdalmasan felszisszentem. Oké, jó leszek így! 

- Mennyi az idő? – kérdeztem idegesen Max-et. 

- Hét óra negyvenöt – húzta el a száját. 

- Mennyire gyorsan tudsz vezetni? – szegeztem rá tekintetemet komolyan.

- Amennyire a törvény engedi – röhögött. – De nyugi, beérünk!

Magamra kaptam a táskámat, s szinte feltéptem a kocsi ajtaját. A nagy söfőr is végre beszállt, s elindultunk. A rádióban épp az időjárást mondták.

- Jó reggelt mindenkinek! 7:50 van, és most időjárás következik. Délutánra havazás várható… - 

- Szereted a havat? – szólalt meg hirtelen Max. Válaszul némán bólintottam. Láttam, hogy a visszapillantóban kérdőn figyelt.

- Jövök érted suli után, oké? 

- Rendben.. – feleltem némán. Egyre jobban gyomorgörcsöm volt. Egy élmény lesz Nick-kel és Sophie-val újra találkozni. 

Mikor kiszálltunk az autóból, földbegyökerezett a lábam. Sophie és Nick kint smároltak az udvaron.

- Minden rendben van? – vizslatott aggodalmasan Max. – Sápadt vagy.

- Nem, kérlek, nem akarok bemenni! – nyögtem elhaló hangon. 

- Ne szórakozz Nicole! Mi a franc történt ilyen hirtelen? – fogta meg a kezem, és húzott az iskola felé.

- Kérlek! – néztem mélyen a szemébe. 

- Ha kibírod a mai napot, akkor elviszlek a cukrászdába - mondta egy sóhajtással körítve. Csillogó szemekkel vizslattam.
- Megegyeztünk! - néztem rá komolyan. - Kisujjeskü - nyújtottam oda a kisujjam. Miután megráztuk, beindultam az iskolába.  Első óra tesi, huh? Az öltözőben a legtöbben már a tornaruhájukban fecsegtek, ezért én is gyorsan átöltöztem. Belle-nek és Yasmen-nek elmeséltem, mi történt. Ledermedten álltak ott egy ideig, de miután megnyugtattam őket arról, hogy milyen rendesek a keresztszüleim, és most ők vigyáznak rám. Ők is eléggé ledöbbentek Nick viselkedésén… A tesitanárnő kopogtatott, majd benyitott.
- Figyeljetek, gyerekek, most összevont óránk lesz, mivel a 11. a osztály  tanára lebetegedett. Szabad foglalkozás lesz, de – nézett rám – vannak abban az osztályban eléggé tehetséges diákok, akikkel akár versenyezhettek is.
Sophie-ék osztályával? Brr! Mindegy, a verseny miatt legalább kicsit megnyugszom majd. Megvártam a tanárt, és kérdőn fordultam elé.
- Kivel tudnék versenyezni? – hirtelen megláttam az ajtóban Sophie-t karba tett kézzel. Ugye nem mondod, hogy…
- Figyelj, tudom, hogy történt mostanában egy-két dolog, de megpróbálhatnál versenyezni Sophie-val.
Versenyezni… Pont vele? Mikor aljas módon legyőzött. Diadalmas győzelmet aratott, és elvette a testvéremet. Bosszú… Iszonyatos nagy lánggal égett bennem a bosszúvágy.
- Legyen! – bólintottam.
- Én választom ki hogy miben mérkőzzetek, úgy lesz igazságos. A gátugrás megfelel? – nézett ránk felhúzott szemöldökkel. Beleegyezésünk után felállítottuk a pályát.
Páran körénk gyűltek, és ahogy elnéztem, a mi példánkra mások is versenyeztek.
- Indulás! – sípolt egyet, mire mindketten nekifutottunk. Sorban ugrottam át egyre több gátat. A legeslegutolsót majdnem feldöntöttem, de még időben hútam feljebb a lábamat, ezért nem hibáztam. Pont akkor végeztem, mint Sophie a másik oldalon.
- Most én választok! Fejenállás! – nézett rám komolyan a szófa. Nem mondtam semmit, csak megvártam, míg ő is odaóhajt a fal elé állni.
- Nem jössz már? – néztem unottan.
- Ohohó! Fal nélkül!
- Felőlem – rántottam meg a vállam. – Tanárnő, méri az időt?
Mielőtt leguggoltam, körbenéztem. Vagy 20 ember állt és figyelt minket. Köztük volt Belle, Yasmen és Kyle is. Küldtem feléjük egy mosolyt, és nekikezdtem. Nem is volt annyira nehéz megtartani magamat. Ahogy oldalra tekintettem, Sophie-nek épp abban apillanatban lecsúszott a pólója.
- Hah! Tudom, hogy fel fogod húzni!
- Nem veszítek ellened! – mosolygott ördögien.
- Gyerekek, ne beszéljetek! - Szólalt fel a tanár.
2 percnél járhattunk, de már annyira fejünkbe szállt a vér, hogy közös megegyezés alapján leálltunk.
- Most pedig, másszunk fát! – mondtam lelkesen.
- Mi? A famászás nem sportág! Ne szórakozzunk! – sipákolt a drága „sógornőm”.
- Nyugodj le Sophie! Ez csupán játék, és a famászás is jó móka! – már nem azért, de a tanárok hány éveseknek néznek minket? Végül sikerült meggyőzni a cédát, így elindultunk. Köztudott, hogy engem szeretnek a fák, így már az elején leelőztem Szófát, mert ő folyamatosan vinnyogott, hogy: „Összekarcolnak ezek a rohadt ágak!” „Tiszta kosz leszek!”
A famászást megnyertem. Utána volt még futás, mindenféle bukfenc, cigánykerék, de az állás mindig úgy jött ki, hogy vagy egyenlő, vagy egyszer Sophie nyert, egyszer én. Utolsó célnak a szekrényugrást választottuk, de előtte közbeszólt Mrs. Nelson.
- Gyerekek, mielőtt eldőlne, hogy ki nyer, eldönthetnétek, hogy a győztes mit kérjen a vesztestől.
- Döntse el maga!- mondtuk egyszerre.
- Rendben! Akkor, a győztes bármit kérhet a vesztestől, de nem kell túlzásba vinni.
Egyre csak emeltük a szekrények magasságát, mígnem elértünk 170 cm-ig. Ráugrottam a dobbantóra, és úgy éreztem, hogy szárnyalok. Szárnyalni, mint egy szabad madár, akinek nem parancsolhat senki és semmi. Ez az én vágyam.
- Cső, Nick! – hallottam valahonnan.
Én idióta… Nem csak egy Nick van az iskolában! Mivel nem figyeltem, a lábam megakadt a szekrényben, pedig majdnem sikerült. Egy nagy puffanással érkeztem a földre, és húztam magammal a szekrényt is. Ha Kyle nem ugrik elém, az egész rám esett volna.
- Egyben vagy, Nicole? – futott oda a tanárnő. Bólintottam. Hirtelen megcsörrent a telefonja, majd miután letudta a beszélgetést, sietősen távozott. – Gyerekek, oszoljatok, vége a versenynek! Gratulálok Sophie, ügyes voltál, de te se keseredj el Nicole!
Lassan minden ember elszállingózott. Komolyan… Mi a franc történt velem? Már napok óta nem tudok tisztán gondolkodni.
- Szóval, mit akarsz, mit tegyek? – tettem karba a kezem.
- Térdelj le előttem, és ismerd el, hogy legyőztelek!
Arcom megfeszült. Mit képzel magáról ez a nőszemély? Hogy mindent megtehet? Azt hiszi, hogy Nick-ért fogunk harcolni? Köszönöm, kihagyom!
- Nincs az az Isten, hogy letérdeljek előtted! Ünnepelj csendben, hogy legyőztél, és kérj mást! – feleltem durván. Sarkon fordultam, és indulni is készültem, de a lábam megakadt valamiben. De nem, nem egy gyökérben. Sophie kigáncsolt. Hasra estem a földön, és sikerült lefejelnem a földet. Felháborodni készültem, de ő rátaposott a hátamra.
- Ismerd el! Legyőztelek, és nincs miért küzdened tovább! Fogadd el, hogy jobb vagyok nálad! Sőt, ha már itt tartunk, bocsánatot is kérhetnél!
Kínomban felröhögtem.
- Tudod, Sophie, az elején azt hittem, normális vagy. De az idő múlásával megmutattad az igazi valódat. Aljas vagy és gonosz. Ezért inkább meghalnék akár itt és most, minthogy bocsánatot kelljen kérnem! És tudod mit? Nem vagy jobb nálam! Csak tudod, miattad a mostani napokban eléggé megcsappantam, ugyanis a testvérem elhagyott, akivel születésem óta legjobb barátok voltunk! Nem tudod, milyen érzés mikor elárulnak! Beléd szúrnak, és minél jobban magad alatt vagy, annál több és erősebb szúrást fogsz kapni!
- Jaj, ne drámázz! Nyögd ki! – nyomott le még erősebben. Már nagyon fájt, de nem jobban, mint amit Nick csinált. – Nem beszélsz? – taposott egyre fájdalmasabban.
- Mi a francot csinálsz? Teljesen megőrültél, hülye szuka?! – csendült fel egy hang. Sophie megijedt, ezért leszállt rólam, és elfutott.
- Kyle… - néztem fel rá. Aggódóan rám nézett, majd kinyújtotta a kezét. Erősen megmarkoltam, ő pedig felhúzott magához, és szorosan átölelt.
- Komolyan… Nem tudlak majd mindig megmenteni.
- Bocsi – dörmögtem.
- Mi történt veled? – fogta meg a vállamat, és szembefordított magával. – Teljesen kifordultál magadból! Miért nem röhögsz velünk, mint régen? Ne szomorkodj már ennyit Nick miatt! Tudod mit? Meg sem érdemel téged! Ha nem képes megbecsülni egy olyan embert megbecslni, mint te, akkor ne is foglalkozz vele. Hidd el, idővel rá fog ébredni mit csinált, és visszajön hozzád!
- Remélem igazad lesz! – sóhajtottam.
Feltápászkodtunk a földről, s miután átöltöztünk bementünk együtt a következő órára. A nap folyamán nem történt semmi érdekes, eltekintve azt, hogy énekből kaptam egy kegyelem hármast. Uh.. Nem tudok se kottázni, se énekelni. Olyan semmittelen hangom van. Nem is rossz, de nem is jó. A folyosóra kiérve különös nyüzsgölődésre lettünk figyelmesek. Egy mondat megcsapta a fülemet.
- Úristen, láttad azt a srácot? Olyan aranyos! Kyaa! Kint támaszkodik a kocsiján, szerintem a barátnőjét várja. Nem vagy rá kíváncsi, ki lehet az? Mázlista a csaj!
Istenem… Max sem tud ám felhajtás nélkül idejönni. Felhúztam a kapucnimat és lehajtott fejjel sétáltam el a kocsijáig.
- Legközelebb feltűnés mentesebben! Minden lány olvadozik tőled!
- Hát igen, ez az én varázserőm! – vigyorgott büszkén.
- Ugye tudod, hogy jössz nekem egy cukrászdával? – somolyogtam.
Leparkolt az ígért épület előtt, s udvariasan kinyitotta nekem az ajtót.
- Remélem tudod, hogy nem fogsz kizabálni a vagyonomból, kobold.

*1 órával később*
- Ú, esik a hó! – bököttem az ablak felé izgatottan.
- Ne beszélj teli szájjal! – szúrt le mosolyogva Max, miközben szemlélte a hulló hópelyheket.
- Amúgy, nem arról volt szó, hogy ne egyelek ki a vagyonodból?
- Már mindegy. Látod, túlságosan is szeretlek ahhoz, hogy nemet mondjak neked! – nézett rám, engem pedig teljesen átjárt a melegség. Hirtelen ötlettől vezérelve hátratoltam a székemet, felálltam, majd megöleltem Max-et.
- H-hé, mit csinálsz? – kérdezte vörös fejjel.
- Maradj csendben! – intettem le. – Ja, és Max…
- Hm?
- Köszönöm… - suttogtam halkan.

10. rész: Az akció kezdete

Halihó! Ne haragudjatok hogy kicsit késtem, de panaszkodtak nekem, hogy az előző  részben nem volt izgalom, ezért ezt megpróbáltam érdekfeszítőre csinálni! ＾▽＾És köszönöm a 20 feliratkozót! *o* Gomen nasai ha kicsit hosszú lett! ^^" Jó olvasást!
Ui.: Köszönöm a díjat, de lusta vagyok továbbküldeni, majd egyszer válaszolok kérdésekre ha lesz kedvem! :D

A hold halovány fénye megvilágította a szobát, s a tárgyak árnyékai ijesztő szörnyetegekké váltak. Teljes egészében beleillettem ebbe a látképbe, ahogy az ablakban ültem s a térdemre hajtottam a fejemet. Komor tekintettel fürkésztem a sötét éjszakát. 

Nick délután óta egy szót sem szólt hozzám. Mielőtt idejöttünk, megfogadtuk, hogy ha lesz valamelyikünknek barátnője, az én esetemben pedig barátja, akkor sem hanyagoljuk el egymást. Attól, hogy kicsit féltékeny voltam Sophie-ra, még nem utáltam – mostanáig. Nem bírok aludni, szétszakadok az idegtől! 

Belebújtam a farmeromba, magamra rángattam a pulcsimat, s már indulásra készen voltam. Az ajtó előtt beleléptem a cipőmbe, s a lehető leghalkabban kiosontam, miután gondosan bezártam az ajtót. Előreláthatóan nem lesz társaságom, hisz nincs az a retardált, aki hajnali két órakor elmegy sétálni. Lábaim egy játszótér előtt álltak meg

- Hm, miért is ne? – gondoltam magamban. Leültem az egyik hintába, ami nyikorgó hangot adott ki mikor helyet foglaltam benne. Kezemmel megfogtam a láncot, és egy óvodás kislány módjára kezdtem el lóbálni a lábam ide-oda. Pár másodperc múlva már a hajam vidáman lengedezett a szélben, én pedig szinte az égbe repültem. Az időről nem tudtam semmit sem, teljesen belemerültem a hintázásba, na persze meg a gondolataimba. Hunyorogva megnéztem a telefonom kijelzőjét, ami 5:10-et mutatott. Arra az elhatározásra jutottam, hogy elugrom a kisboltba, és bevásárolok kakaós csigát. Az eladó srác mosolyogva nézett rám.
 - Elég korai vagy, nem? – kérdezte, miközben a zacskóba rakta a kért kakaós csigákat.

- Nem mintha lenne választásom – mosolyogtam keserűen. – Az alvókám elromlott – belepakoltam a táskámba a csigákat, majd intettem.

- Köszönjük a vásárlást! Szia! – hallatszott a hangja a kis csengő után, én pedig kiléptem a sötét utca ködjébe. Néhány kóbor kutya ugatása visszhangzott az utcákon, ahol kezdtek az emberek is megjelenni. Gyorsabbra vettem lépteimet, hogy minél előbb elkészüljek, na meg, most én akarok Nick-kel iskolába menni! Halkan kinyitottam az ajtót, s miután kibújtam a cipőmből, indultam kelteni testvéremet.
- Hé, Nick, kelj fel, már fél hét van! – rázogattam gyengéden.
- Minek? Sophie anyja eljön értem és elvisz kocsival – motyogta kómásan. A szívem egy nagyot dobbant. Úgy éreztem, hogy mindjárt felemészt a bánat…
- Ja, oké – hebegtem alig hallhatóan, s lehajtott fejjel berohantam a szobámba. Kínkeserves lassúsággal rángattam magamra a ruháimat. A táskát és a tornazsákot felcibáltam magamra, s kiabáltam egyet, majd elindultam.
- Én elmentem! – üvöltöttem fel, de na, nem mintha érdekelné Nick-et. Szaporán lépkedtem a járdán a gondolataimba merülve. Mikor felpillantottam már az iskola bejárata előtt álltam. Sóhajtottam egyet, s megindultam befelé. A lánymosdó előtt kullogtam, mikor valaki elkapta a csuklómat, és behúzott a wc-be.
- Jézusom, Jade! Megijesztettél… - fújtam ki a levegőt, de miután lenyugodtam, végre sikerült megszólalnom is. – Aszta, elég régen beszéltünk! – gondolkodtam el. – Megvagy? – mosolyogtam kedvesen.
- Én igen, Nicole, de tudom, hogy te nem. Az osztályban mindenki tudja, hogy Nick leszar téged mostanában. És tudod, azt pletykálják, hogy órák után mindig furcsa emberekkel találkoznak. Nincs kedved iskola után követni őket? – húzta gonosz mosolyra a száját.
- Mi van? – hőköltem hátra. – Ha lebukunk, akkor Nick az fix hogy soha nem fog megbocsájtani!

- Na, ne kéresd magad! Tudom, hogy te is akarod! – nézett mélyen a szemembe. Most ha kívülállóként lennék itt, akkor eléggé félreérteném a helyzetet. Sóhajtottam egyet, ami után úgy éreztem, hogy a sóhajjal együtt minden kétségem elszállt.

- Rendben! – mondtam ki végül, s szinte láttam a szememben a lángokat. 

- Gyere be hozzánk! Amíg nincs itt Nick meg a csitri, addig maradhatnál – nézett boci szemekkel, mire megadóan elmosolyodtam, s követtem. Mikor beértünk a terembe, egész örömteli fogadtatást kaptam. 

- Á, szia Nicole! – derült fel mindenki. 

- Ti vagytok a második osztályom – töröltem meg vicceskedve a szemem szélét mintha sírtam volna, s mosolyogva csatlakoztam a beszélgetőkhöz. Egészen belemerültünk, amikor köhécselésre lettünk figyelmesek. Hirtelen megfordultam, és szembetaláltam magamat… Sophie-val. 

- Azt hiszem, megyek – pillantottam hátra, s szinkronban megindultunk Sophie-val. Aztán… Mikor elhaladt mellettem, direkt nekemjött, de olyan erősen, hogy nekiestem az egyik padnak, viszont szerencsére az egyik fiú elkapott. Köpni-nyelni nem tudtam. Annyira felment bennem a pumpa, hogy rögtön kimondtam azt, amit gondoltam.

- Bajod van, lotyó? – néztem mélyen a szemébe. Tágra nyílt szemekkel nézett rám, aztán, végül megszólalt.

- Képzeld, van! Te – mutatott rám miközben erősen affektált. Megmarkoltam a kezét és nekidöntöttem a falnak. Kezeit  felé feszítettem, s dühtől fortyogva szegeztem rá a tekintetemet.

- Most mondd mi a bajod! – szűrtem ki a fogaim között. Aztán, hirtelen egy hang csengett fel a hátam mögül.

- Nicole Carney! Mit képzel, mit csinál? Amúgy is, ha jól tudom, ez nem a maga osztálya! Még jó hogy Nick szólt! – rikácsolt a tanár, nekem pedig a csalódottság átjárta az egész testemet. A saját testvérem, beköpött…

- Nyomás az osztályába! – ragadott karon, de még az sem érdekelt, hogy erősen szorította. Sokkal jobban fájt az, amit Nick csinált. Bennem pedig mostanra túl sok a düh Sophie iránt. Mikor beértünk az osztályba, mindenki minket nézett. Mrs. Berg kétségbeesetten futott oda hozzánk.

- Mi történt? – kérdezte aggódva. A többiek természetesen elcsendesedtek és minket figyeltek.

- Egy pillanat, csak behívom Sophie-ékat, ők tudnak mesélni – indult meg kifelé, s az idegesítő cipőkopogása visszhangzott az egész osztályban, sőt, még a folyosón is. Mikor a tanár kérdezett, én csak elhúztam a számat és lehajtottam a fejemet. Eléggé a sírás hatásán álltam. Elérte, hogy elpártoljon mellőlem. Ellenem fordította a saját testvéremet… Pár perc múlva visszatért a tanár Sophie-val, és Nick-el…

- Nos, mi történt? – húzta fel a szemöldökét osztályfőnököm, majd Sophie-ra nézett.

- Mikor bementem Nick-ék osztályába, véletlenül nekimentem Nicole-nak, ezért ő hátraesett, de elkapták! Szóval véletlen volt! Ő meg obszcén szavakkal illetett, és nekilökött a falnak! Azt hittem meg fog verni! – nyökögte elcsuklott hangon.

- Na azért ez nem egészen így volt! – szóltam közbe, talán túl hangosan is. Normál hangerővel, s nyugodtabban folytattam. – Előbb beértem az iskolába a szokásosnál, ezért bementem beszélgetni Nick osztályához. Jól elvoltunk mindenkivel, amikor ő köhintett egyet. Ki is akartam indulni, aztán mikor elhaladt mellettem, szándékosan nekilökött az egyik padnak, és ha az egyik srác nem kap el szépet estem volna hátra! – a végét egészen hadartam, ugyanis túlságosan eleresztettem az indulataim. A tanár hümmögött egyet, mire mindenki kérdőn nézett rá.

- Nick, ki mond igazat? – tudakolta Mrs. Berg. Szinte érezni lehetett a feszültséget a levegőben, a szívem pedig olyan hangosan vert, mintha több ezer dobot ütöttek volna. 

- Én… Sophie… Tényleg véletlen volt! Csak Nicole húzta fel a vizet! – nyögte ki.

- Ez csak egy vicc, ugye? – röhögtem fel kínosan. A sírás határán voltam, ezért kiindultam a teremből, de Sophie elkapta a csuklómat.

- Tényleg elfutsz? Megint? Mindent tudok rólad! – láttam a gyűlöletet a szemeiben… - Elég zűrös múltad volt, amibe most betekintést nyerhettünk! Nyolcadikban majdnem kirúgtak az iskolából, csak a tánc miatt nem! Apropó tánc! Több éve táncoltál versenyszerűen, aztán, az egyiken a párod nem kapott el, és úgy estél, hogy majdnem eltörött a lábad. A szüleid eltiltottak a hobbidtól, és te feladtad! Pedig folytathattad volna! De nem tetted, mert nincs elég akaratod hozzá! Most is, nem tudod elviselni, hogy osztozkodnod kell a testvéreden! Egy önző, hisztis kislány vagy, aki a bátyja nélkül egy nagy semmi lenne!

-Sophie, elég lesz! – szólt rá az osztályfőnöke. Igaza volt?! De ilyeneket, Nick mondott el neki? Miért? Miért kellett ennyire összevesznünk? Az ajtót szinte feltépve rohantam ki a teremből. A folyóson többen is utánam néztek, de nem érdekelt. Az udvaron találtam egy elhagyatott helyet. Nekidőltem a falnak, s lassan lecsúsztam. A fejemet rádöntöttem térdemre, s karommal körbefontam azt. 

Hogy lehet valaki ilyen… rosszmájú? Most ő boldogabb lett attól, hogy összeugrasztott minket? Éreztem, ahogy a szemembe próbáltak szökni az ebadta könnycseppek. Durván megdörzsöltem, mert én nem fogok miattuk sírni! Egy könnycseppet se ejtek, nem érdemlik meg! Nick-ben ekkorát nem csalódtam még! Behálózta az a hülye perszóna! Ő meg most olyan, mint egy kis pillangó, aki bennragadt a gonosz pók hálójában. Nem tud mozdulni... Azt teszi, amit ő mond. Mint egy báb... Ha most azt hiszik, hogy összetörve sírdogálok egymagamban, akkor tévednek! Mérgesen pattantam fel, s mint a szélvész, olyan gyorsan rohantam át az udvaron. Annyira a szemem előtt lebegett Sophie képe, hogy észre sem vettem, hogy nekifutottam valakinek. A lendület hatására mindketten a földre kerültünk, de ő megfogta a derekamat, így ráestem. Mindketten értetlenül pislogtunk egymásra.

- Jézus, Nicole! A szívbajt hoztad ránk! Mindenki téged keresett! – hadarta egy szuszra Kyle. Ők aggódtak értem… 

- Ne haragudj! – biggyesztettem le a számat, s megöleltem. Szinte elvesztem a karjaiban. A külvilág teljesen megszűnt számomra. 

- Nekem igazán tetszik ez a helyzet Nicole, de ezt a pózt máskor és máshol ismételjük meg – röhögött fel. Most, hogy elnéztem… A földön feküdtünk, és rajta ültem.. Hoppá. Miután feltápászkodtunk, durcásan belebokszoltam a vállába.

- Hülye – nevettem. A kacajból sóhaj lett. – Tudod, Nick egyik osztálytársával elterveztük, hogy követjük őket hazafelé. De jobban belegondolva, csak olajat öntenék a tűzre…

- Nem! Ez nem rossz ötlet! Én is hallottam pletykákat róluk, és kíváncsi vagyok igazak-e! Én is megyek veletek! – jelentette ki határozottan, mire kikerekedett szemmel bámultam rá.

- Én ezt nem tartom jó ötletnek – mosolyogtam kínosan, de ő nem is figyelt rám. 

A folyosón Luca állított meg minket.

- Nicole, beszélhetnénk? – hívott félre. – Mi volt ez az előbb?

Sóhajtottam egy nagyot, s elmeséltem mi történt.

- Csak én nem bírom ezt a Sophie csajt?

- Nem vagy egyedül – nevettem fel. – De tudod, most egy kisebbfajta bosszút csinálunk – néztem ördögien.

- Csinálunk? Kivel, mit? – húzta fel a szemöldökét.

- Én, Jade és Kyle követjük Sophie-t és Nick-et, mert pletykák keringenek róluk – súgtam a fülébe. Felcsillant szemmel tekintett rám.

- Én is hadd menjek! Kérlek! – nézett rám kiskutya szemekkel.

- Huh… De négyen eléggé nehéz lopakodni, nem? De… Jól van, gyere te is – néztem rá megadóan. Na, most Jade-del közölni kell, hogy két emberrel bővültünk. 

Szünetben első dolgom volt felkeresni őt. 

- Szia Jade! – mosolyogtam.

- Hali! Hallottam mi történt – húzta egy megértő mosolyra száját.

- Figyelj, izé… Két ember is csatlakozik hozzánk délután… Nem gond?

- Dehogy! Minél többen, annál jobb! – vigyorgott. Megkönnyebbültem, hogy nem haragszik. – Mielőtt elindulunk, be kéne nézni hozzánk, mert így simán felismernek, én meg készültem! –kacsintott.

- Honnan tudtad, hogy menni fogok? – somolyogtam virgoncan.

- Én gondolatolvasó vagyok – jelentette ki határozottan, miközben vadul gesztikulált. Röhögnöm kellett ezen, mert elég bájosan nézett ki, ahogy egy 178cm-es lány, vörös rövid hajjal, menő bőrdzsekiben úgy viselkedik mint egy kislány. – Végre nevettél – fürkészett kedvesen. 

- Nagy baj lenne, ha megölelnélek? – néztem rá érzelmektől túlcsordulva. 

- Keblemre cimbora! – tárta szét a karját nevetve.

Az óráim után észrevettem, hogy Jade is kint volt már.

- Hát te hogy-hogy itt? 

- Tudod, nagyon fáj a hasam – vigyorgott. 

- Kyle itt van, már csak Luca kell – sóhajtottam, miközben az iskola bejáratát fürkésztem. Nem sokkal később ő is megérkezett.

- Rendben emberek, körülbelül 45 percünk van az alakcserére. Nyomás – ütött bele ököllel a tenyerébe Jade nyomatosításképp. Szaporán szedtük a lábainkat, s siettünk hozzájuk.

- Rendben, Nicole-t én öltöztetem, titeket, fiúkat a tesóimra hagylak – tapsolt egyet Jade, s bevezetett az egyik szobába.

- Atya ég, mennyi ruha! – maradt tátva a szám. 

- Ugye? - mosolygott büszkén a vöri. 

Törte egy ideig a fejét, s úgy döntött, hogy engem egy gót lánynak öltöztet be. Először kicsit megrettentem az

ötlettől, de végül belenyugodtam. Egy zöld, combközépig érő ruhát választott, amit szalagok díszítettek. A ruha szélét csipkék ékesítették. A hacuka mellé egy szürke comb zokni társult, aminek tetején csipkék futottak végig. Egy egyszerű zöld balettcipőt húztam a lábamra, ami teljesen beleillett ebbe a gót ruházatba. Egy ugyanolyan színű szalaggal díszített hajpánt került a fejemre, s immáron készen álltam. Jade elég stílusához illő ruhát vett fel. Kimentünk a nappaliba, hogy megnézzük hogyan állnak a fiúk. Luca egy fekete csuklyás kabátot viselt, amiből láncok lógtak ki. A fekete kesztyű kissé ijesztővé tette személyét, de még belefért. Kyle az a tipikus „utcai srác” stílust juttatta eszembe.

- Nem fogunk kitűnni a tömegből? – aggodalmaskodtam.

- Kettéoszlunk, úgy kevésbé leszünk gyanúsak. Luca, Nicole, a ti öltözéketek nagyon összeillik, ti együtt mentek.

- Én szeretnék Nicole-lal menni! – nyivákolt Kyle.

- Nem Cicafiú, te most velem jössz.

A becézés hatására belőlem és Luca-ból kitört a röhögés. Kyle sokkoltan, földbegyökerezett lábakkal állt, s bámulta a falat. Eléggé megviselte, hogy őt igenis le cicafiúzták.
- Hát, elég furcsa páros leszünk kint – röhögtem fel.
- Éppen ezért először mi hátulról követjük őket Kyle-lal, ti meg megbújtok a bokrokban, vagy BÁRHOL ahol lehet – nézett mélyen a szemünkbe. – Játsszátok élethűen a szerepet, szóval Nicole, egy gót lányhoz hasonlóan viselkedj, és te is Luca! Ha már egy gót párt játszotok, ne kézen fogva menjetek, hanem csak karolj belé!
- Értettük! – bólintottuk egyszerre. Kyle is kezdett magához térni lassacskán.
- Indulunk mi előbb, ti tisztes távolból követtek minket, ha pedig meglesz Nick és Sophie, akkor őket, de ha beszélnek valakivel, vagy kikkel, akkor a lehető legközelebb menjetek! – adta parancsba a vöröske, mi pedig hevesen bólogattunk.
- Akkor induljon az akció! – mosolyogtam.
Kyle és Jade kiléptek az utcára, majd alakjukat elnyelte az utca. Belekaroltam Luca-ba, és mi is kimentünk. Lassan sétáltunk, csak a cipőink csoszogását lehetett hallani a száraz betonon. Lábaink szinte pillanatok alatt szállítottak az iskola elé bennünket. A legközelebbi bokorba próbáltunk elrejtőzni. Elég kényelmetlen volt egy tenyérnyi helyen két embernek meghúzódni. Aztán, mikor éppen a könyökömet emeltem el Luca bordáitól, ismerős hangokra lettünk figyelmesek.
- Ez Nick és Sophie - suttogta Luca, mire egy aprót bólintottam.
- Nincs kedved elmenni egy kávézóba? Úgysem sietsz haza, nem? Hisz Nicole el lesz egyedül is – csendült fel Sophie hangja, nekem pedig ökölbe szorult a kezem. Az biztos, hogyha Luca nem fogja le addig szorítottam volna, míg a körmöm meg nem sebezte volna a gyenge bőrt.
Mint a macskák, úgy rejtőztünk el a legkisebb zugokban is. Egy  apróbb bokorban lapultunk, amikor hirtelen elvesztettem az egyensúlyomat és egy nagy puffanással értem a földre. Előttünk pedig… Egy halott madár feküdt. Ha Luca nem fogja be a számat, biztos, hogy felsikítottam volna. Magához vont, hogy még jobban elrejtőzzünk. Riadtan vártuk, hogy mikor bukunk le.
Hirtelen egy kéz jelent meg fölöttünk, az én adrenalin szintem a lebukás miatt az egekbe szökött.
- Most nézd meg! Csak egy kis időre hagyjuk egyedül őket, és máris huncutkodnak! – rázta meg leszidóan a fejét Kyle, én pedig négykézláb kimásztam a bokorból. Azt hittem, hogy most, tényleg lebukunk… És Nick, egy örök életre meggyűlöl.
- Úristen Nicole, de fehér vagy! - aggodalmaskodott Jade, miközben leporolta a ruhámat. - Most ti követitek őket az utcán, mi megyünk a bokrokba – sóhajtott. Kijelentésén felröhögtem, Kyle pedig fejcsóválva rám nézett.
- Nicole, Nicole, de perverz vagy!
- Ezt pont te mondod?! – háborodtam fel. Én csak egyszer gondolok rosszra, ő meg mindig, és én legyek a rossz?

Karon ragadtam Luca-t és futólépésben követtük a szeretett párost. A szívdobogásom visszhangzott a fejemben. Rettegtem, hogy hátrafordulnak, és „Hé az Nicole és Luca!” mondattal kezdik, aztán, a pokolba kívánnak. - Ne légy ennyire feszült! - suttogta Luca, majd átkarolta a derekamat és közelebb vont magához. 

- Ne nyomulj a lányra! – szűrődött ki Kyle hangja az egyik bokor mögül. Hirtelen Sophie és Nick hátrafordult, bennünk pedig meghűlt a vér. Én nem tudtam mit csináljak, de Luca cselekedett. Megfogta a derekamat, magához rántott, és… Nem csókolt meg, de arca közel volt és a hajam miatt pont úgy nézett ki, mintha megcsókolna. Hallottuk a cipők kopogását, ezért egy megkönnyebbült sóhaj után odamentünk a bokorban lapuló Jade-hez és Kyle-hoz.

9.rész: A barátnő

Halihó! ^^ Ne haragudjatok hogy késtem a résszel, de kicsit ihlet hiányban szenvedtem! :( Jó olvasást! :))

A hétvégi banzáj után az iskola visszakerült a szokásos kerékvágásba, de tényleg. Kyle-lal olyan a viszonyunk, mint régen, és Luca-val is ugyanúgy beszélgetek. Szegény Nick-nek kellett kis idő, mire kiheverte, hogy ő igenis „terhes” volt. Utólag kiderült, hogy Belle-ék hamarabb hazamentek, ugyanis mellettük valakik piáltak, és szegény Yasmen-nek hányingere lett. Hát, úgy látszik nem csak nekem volt „egy élvezet” az iskola buli. 
Végül nagy gondolatmenetemet megszakította egy éles, rikácsoló hang.
- Carney kisasszony! Tudja a választ? Kérem ne bambuljon!
- Mi? Huh, uh… Nem tudom – hajtottam le a fejemet. Utálom az iskolát.
- Rendben, de máskor ne aludjon el nyitott szemmel! – suhintott kettőt a szemem előtt a botjával, mire legszívesebben széttörtem volna a fején. Ehelyett inkább csak lefejeltem a padot.
Szünetben én voltam a legelső, aki kiment a teremből.
- Az a nő utál engem – sóhajtottam Belle-éknek, miközben beleittam a kólámba. Valaki megkocogtatta a vállamat, ezért megpördültem a sakamon, és felhúzott szemöldökkel néztem testvéremre.
- Gyere ki az udvarra kérlek! Fontos – nézett mélyen a szemembe Nick. Sóhajtottam egyet, aztán követtem. Odavezetett az egyik padhoz, ahol állt egy lány. Fekete váll felettig érő fekete haját lágyan fújta a szél, majd mikor meglátott minket, elmosolyodott. Zavartan néztem Nick-re, de ő megállt a lány mellett.
- Nicole, ő itt a barátnőm Sophie. Sophie, ő itt a tesóm, Nicole – mutatott be minket egymásnak, majd kezet ráztunk. Elég szimpatikusnak tűnik, remélem, nem kell csalódnom.
Beszélgettünk még egy ideig és megtudtam róla, hogy Nick évfolyamtársa, és hogy már év eleje óta találkozgatnak. Remek! Nick miért nem mondd nekem el ilyeneket?!

Megbeszéltük Sophie-val, hogy az ismerkedés végett, hogy ma együtt ebédelünk. Tűkön ülve vártam a kicsengetést, s mikor ez megtörtén, mint a szélvélsz, száguldottam az udvarra.. Még nem volt senki ott, ő pedig ott ült mosolyogva integetett nekem. Ez az egész így nagyon szép. Örülök, hogy Nick ilyen barátnőt talált magának, kedvelem őt. Az egész beszélgetés kellemesen zajlott, néha felnevettünk, amikor hirtelen kiszúrtam valamit. Nevetve figyelmeztettem Sophie-t az arcán lévő morzsáról.
- Hé, van valami az arcodon! – vigyorogtam, s ujjammal letöröltem a piszkot.
- Köszi! – nézett rám, aztán, egy pillanatra hirtelen valami furcsaságot láttam a szemeiben, de ezt betudtam annak, hogy fáradt voltam.
Az utolsó órám után kimentem az iskolakapuhoz, és szokásosan vártam Nick-et. Ez azóta ilyen megszokott dolog, mióta ideköltöztünk. Együtt jöttünk, mentünk.
Egyre több diák szállingózott ki az iskolából, én pedig kezdtem egyre türelmetlenebb lenni. Mikor Megláttam Nick egyik osztálytársát, gyorsan odaszaladtam érdeklődni.
- Hé, szia! Nem tudod véletlenül Nick kijött-e már?
- Ah, de, már rég elment! Sophie-val mentek, azt mondta ma hazakíséri, de azt hittük, hogy szólt róla neked – húzta el a száját.
- Ó! Nem gond, azért köszi! – néztem mosolyogva, majd miután elhaladtak mellettem, lehajtottam a fejemet.
Keserű érzés uralkodott el rajtam, aztán hirtelen ismerős hangok csapták meg a fülemet.
- Hát te még mit csinálsz még itt? – visszhangzott egy kicsit az udvaron, mire megfordultam. Kyle, Yasmen és Belle ált előttem.
- Én éppen hazaindultam, és ti? – nem füllentettem olyan nagyot végül is, mert tényleg haza indulni készültem. Bólintottak egyszerre, és összehúzott szemekkel figyeltek, amitől teljesen frászt kaptam. Sóhajtottam egyet s belekezdtem.
- Nick-re vártam, de ő már hazament Sophie-val, és most készültem hazaindulni. És ti mit kerestek itt? – húztam fel a szemöldökömet.
- Korrepetáláson voltunk matekból – nézett komolyan Kyle, mire mind a négyen felröhögtünk. – Büntetést dolgoztunk le –folytatta Yasmen, mire kikerekedett szemekkel, gyanúsan méregettem őket.
- Mit csináltatok, ha? – fontam össze a kezemet magam előtt.
- Utolsó óra után levertünk egy növényt, összetört, és Yasmen annyira röhögött, hogy meghallották a tanáriból. Miután felpucoltuk, ott kellett maradni segíteni a tanárnak valami szarságokat pakolni. Röviden ennyi történt – mondta ki egy szuszra Kyle, s a mondat végén egy nagyot fújt.
- Ahaa – bólogattam. – Én, izé, most megyek, kíváncsi vagyok hogy otthon van-e már Nick – mosolyogtam, s már emeltem a lábam hogy elinduljak, de utánam szóltak.
- Hazakísérünk – közölték határozottan, s mind egyszerre, mire rémülten bámultam rájuk.
- Ezt mikor tanultátok? – kerekedett el a szemem, mire összemosolyogtak. Nevetve megráztam a fejemet. Derűsen telt az utunk, s mikor a házunk elé értünk, Kyle megszólalt.
- Csak nehogy rosszkor nyiss rájuk – vihogott, én pedig unottan megforgattam a szememet. Elbúcsúztam tőlük, s lassan lenyomtam a kilincset. Nevetés hangja csapta meg a fülemet, s szembetaláltam magamat a turbékoló párossal, ahogy mosolyogva beszélgetnek. Először észre sem vették, hogy beléptem, ezért hangosan odaköszöntem.
- HALI! MIKOR ÉRKEZTETEK? – kiabáltam. Mindketten rám néztek, aztán Nick hirtelen a homlokához csapott.
- Jézus, mennyit vártál rám? – nézett rám aggodalmasan.
- Á, csak 10 percet, de nyugi, az egyik osztálytársad szólt – felvettem a műmosolyomat, majd felindultam a szobámba. Ruháimat átcseréltem, s felvettem egy melegítőt és egy fehér pólót majd belebújtam a papucsomba. Arccal beledőltem az ágyba. Magamhoz öleltem a párnámat, és úgy nyüglődtem. Percekkel később valaki kopogott, s Sophie dugta be kíváncsian a fejét az ajtón.
- Nem baj, ha ma itt leszek? Ne aggódj, nem maradok sokat. A tesód azt üzeni, hogy gyere le enni – mosolygott kedvesen, nekem pedig hirtelen iszonyat nagy bűntudatom lett. Hogy én mekkora egy barom vagyok! Hogy lehetek ilyen?
- Persze, megyek! – viszonoztam a mosolyt és gyorsan baktattam le a lépcsőn.

Mindenki habzsolta magába a kaját, amit mellesleg én csináltam.
- Ez Isteni, nagyon jól tudsz főzni! – jó volt Sophie derült arcát látni. Miután végeztünk, Nick felállt.
- Hozok valami édeset! – indult fel a szobájába. Huh, szóval dugi kajája van, mi?
- Sophie, kérsz inni? – álltam fel én is.
- Persze, öhm, miből választhatok?
- Narancslé, Cola, tea, szörp… - soroltam.
- A narancslé jó lesz, köszi – húzta mosolyra a száját, én pedig megindultam a konyhába. Öntöttem egy kancsóba narancslevet, s visszaindultam. Töltöttem Sophie-nak, és leültem, de olyan szerencsétlenül, hogy a kezemmel sikeresen kiborítottam a kancsót. A ragacsos innivaló végigfolyt az asztalon, s Nick barátnője ruháján kötött ki. Félve a szám elé kaptam a kezemet.
- Ne haragudj! Véletlen volt! – szabadkoztam.
- Most nézd meg mit csináltál! Sejtettem, hogy nem kedvelsz, de azért ezt nem kellett volna! – sipákolt. Észrevettem, hogy közben Nick ott állt mögöttem.
Ahogy ott nézett rám...
- Nicole! Hogy lehetsz ilyen gyerekes? Fogd fel, hogy ő a barátnőm! Ne légy ilyen önző ember! – rázta meg a fejét, és Sophie után futott. Ledermedten álltam ott. Szóval, Sophie akkor mégsem olyan, mint amilyennek gondoltam…

8. rész: Az alkohol hatásai

Sziasztok, megérkeztem a következővel! :3

Mikazuki-chan

Hétfő reggel… Az az egyetlen jó benne, hogy délután lesz a buli, más meg nem. Ma meg találkozom is Kyle-lal, uh…

Lassan sétáltunk az iskola felé, amikor valaki a nevünket kiabálta. Megpördültem a sarkamon, és mosolyogva köszöntem Belle-nek. Innentől kezdve hárman folytattuk utunkat, s mikor megérkeztünk kettéváltunk. Benyitottunk a teremben, ahol már voltak. Kyle is köztük volt. Elhaladtam előtte, és lehuppantam a székemre. Nagyszerű, hogy én feleltem matekon, amiből nem vagyok valami jó. 

Végül egy négyessel megúsztam, de éppen csak. Szünetben siettem ki a levegőre, mert az agyam szétpattant az egyenletektől. Mélyen szippantottam magamba az oxigént, mikor két kar ölelt át hátulról. Kyle persze pont akkor ment el előttünk. Rosszallóan rám nézett, megrázta a fejét és továbbment. Én az előző sokk miatt ijedtemben hátrarúgtam, és megfordultam.

- Jézusom Luca, sajnálom! – az előbb túl rossz helyen rúgtam meg… 

- Nem baj, én voltam hülye – próbált kinyöszörögni valamit. Nagyon megsajnáltam. 

- Bocsi, tehetek valamit érted? – aggodalmaskodtam.

- Ha kapok egy táncot a bulin, meg van bocsájtva – kacsintott.

- Megegyeztünk – mosolyogtam rá, s visszaindultam a termünkbe ebédelni.  Mikor visszaértem, két kíváncsi szempár fogadott.

- Láttuk az ablakból mi történt – húzták el a szájukat

- Nem értem, miért ilyen gyerekes Kyle… - tanakodott Belle. 

- Várj, én lehet, hogy tudom miért, mert nekem – kezdett bele Yasmen, de Belle befogta a száját. 

- Csak kicsit fel van pörögve, ne törődj vele – mosolygott.

Túléltem az órákat, és siettem haza készülődni, ugyanis kettőkor kezdődik a buli. Kb. fél óráig kerestem csak ruhát. Elhatároztam, hogy veszek egy fél órás fürdőt, és relaxálok. 

Éppen a világ nagy gondjain elmélkedtem, amikor Nick ordibált.

- NICOLE! HOL VANNAK A GUMIMACIIK? - nyújtotta el az i betűt. 

Komolyan, ezt nem hiszem el! Az ember csak egyszer akar lazítani, akkor sem teheti meg. Mérgesen kimásztam a kádból, magam köré tekertem egy törülközőt, és zaklatottan trappoltam le a konyhába. Kinyitottam a szekrényt, kivettem belőle a gumimacikat, és lecsaptam a bátyám elé az asztalra.

- Neked is ilyenkor kell ám gumimacit zabálni – hőbörögtem. Testvéremet ez különösebben nem hatotta meg, csak tömte magába az édességet. Sóhajtottam egyet, és visszavánszorogtam a szobámba. A hajammal nem csináltam semmit, ugyanis az jó úgy, ahogy van. Egy fekete ruha mellett esett a választásom, ami szigorúan a térdem felett 5cm-ig ért. Alá vettem egy harisnyát, és mivel utálom a magassarkúkat, ezért egy fekete lapos cipőt választottam, aminek az elejét egy masni díszítette. Fújtam magamra egy kis parfümöt, majd lehuppantam a kanapéra. Mennyi időm van még? Fél óra? Pff... Nem túl nőies ilyen hamar elkészülni. Elhatároztam magam, hogy elmegyek a lányok elé, ha már ilyen hamar elkészültem. Ha már az egész iskolának lesz a buli, akkor Nick-et is elcibálom magammal, mert milyen lenne már, ha külön mennénk…
- Elmegyünk Bellék elé! – huppantam le bátyám mellé a kanapéra.

- Mikor?

- Most.

- Ilyen korán? Biztos vagy te ebben? 

- Aha! Én nem bírok itthon ülni. Nyomás! – húztam fel.

- Idióta. Táska? Már nem jövünk haza Bellék után, szóval hozd a kis szatyrodat, meg ami kell, és gyere!

Sokszor igencsak elképedem, hogy több esze van Nicknek, mint nekem. Miután visszatértem a táskámmal, elindultunk. Csendesen tellett az út, csak annyit beszéltünk meg, hogy nem issza le egyikőnk se magát. Nos, ha én részegednék le akkor ő eltudna cipelni, de ha ő… Jézus, bele sem gondolok! 

Kopogtam kettőt, és pár perc után Belle anyukájával találtam szembe magam. 

- Ó, szervusz Nicole! Jó téged is látni Nick! Gyertek beljebb, Belle még készülődök – mosolygott kedvesen, és beterelt minket. 

- Kértek valamit? Inni? – kérdezősködött, mire elmosolyodtam. 

Hirtelen eszembe jutott az én anyukám. Mielőtt még nekiálltam volna szomorkodni, elhessegettem a gondolataimat, és válaszoltam.

- Nem, köszönöm, hisz a farsangon úgyis lesz annyi minden!

- Én sem kérek, de azért köszönöm – felelt végül bátyám is.

Időközben Belle is készen lett, így immáron már Yasmen-t mentünk felvenni. 

Ő nyitott ajtót, felöltözve. Mosolyogva beszéltünk arról, hogy mindenki milyen jól néz ki, közben megérkeztünk időre az iskolába. Rengeteg diák volt kint, a tornateremben pedig még inkább. Komolyan, kissé izgultam. Aztán, a sok diák között megláttam Kyle-t. Ott nevetett a haverjai társaságában, engem pedig keserű érzés fogott el. Múlthéten még én is ugyanígy, mosolyogva beszélgettem vele. Most pedig, ha találkozik a tekintetnünk, valamelyikünk elkapja onnan a fejét. Tényleg, mint két óvodás. Sóhajtottam egyet, s magamra öltöttem a boldog formám. 

Hangosan üvöltött a zene a tornateremben, s egész sötét volt, csak a színes fények adtak egy kis világosságot. Kíváncsi vagyok, hogy mennyi idejükbe telt ezt megcsinálni. Észre se vettem, hogy drága fivérem elvándorolt mellőlem, de nem is baj, hisz nem leszek olyan idegesítő hugica, aki folyton a bátyja nyakán lóg. - Nem jöttök táncolni? – néztem barátnőimre.

- Tudod, mi nem tudunk táncolni – húzta el a száját Yasmen, Belle pedig lesütötte szemeit.

- Olyan nincs! – akaratoskodtam, és kihúztam őket a parkettre.

Átéreztem a zene ütemét, aztán… Nem is tudom, mi történt. A testem magától mozgott, és Yasmenék is egészen belelendültek.

Több pörgős szám után egy lassú következett, mire többen leültek, és csak a szerelmespárok sétáltak fel. A terem végében megláttam Kyle-t, ahogy egyedül ücsörgött. Mikor ő is észrevett, hirtelen felállt, és megindult felém.

- Ez a tánc az enyém akkor – szólalt meg hirtelen mögöttem Luca, és felhúzott a táncolók közé. Riadtan kerestem Kyle-t, de már csak a becsapódó ajtót láttam. Fel akart kérni? Vagy nem? Összezavarodtam. Istenem, Kyle! Rosszabb vagy, mint egy óvodás kislány! Inkább hagyom az egészet a francba. Rákulcsoltam a kezemet Luca nyakára, és követtem a zenét. Kissé nehézkes volt felérnem, de végül megoldottam. Elég jól táncol ő is. De nincs nagy valószínűsége, hogy valaha is foglalkozott volna táncolással. Őszintén? Élveztem. Az egészet. Már kezdek olyan jóban lenni Luca-val, mint Kyle-lal. Sőt… Vagy még jobban? Miután lejárt a szám, megköszönte a táncot. Hirtelen valaki megpöckölte a vállamat.

- Hé, Nicole, a tesód, ki van ütve – mondta Nick egyik osztálytársa.

- Uh. merre van? - sóhajtottam, s indultam a fiú után. Megkértem Luca-t is, hogy jöjjön, mert hátha…

Ott ált Nick, és úgy láttam, éppen magyaráz valakinek. Mikor meglátott, „Odaszaladt” hozzám.

- Jézusom! Nicole! Terhes vagyok! – normális esetben röhögtem volna, de most, inkább aggódtam.

- Igen elhiszem, na, gyere, hazaviszünk – fújtam egy nagyot. A szemem sarkából láttam valamit. Odafordítottam a fejemet, és ijedten konstatáltam, hogy Kyle is egy kicsit…

Bűntudatom lenne, ha most így itt hagynám. A belső jó és rossz énem még vitatkozott egy ideig, aztán döntöttem.

- Luca kérlek, segíts elhozni Kyle-t is!

Kis noszogatás után beleegyezett, és segített. Szóval, én alszok a nappaliban a kanapén, Kyle pedig az ágyamban. Milyen jó éjszakánk lesz! Nehéz volt kicipelni őket, főleg, hogy Nick egyre csak sipítozott.

- Úristen! Óvatosabban! Terhességi fájdalmaim vannak! – jajgatott. Egyre biztosabb vagyok benne, hogy nem csak alkoholt ivott, az tuti. Hívtam egy taxit, és megköszöntem Luca-nak hogy segített. Beültem középre, így két oldalamon a jó madárkák voltak.

- Te, tündérkirálynő! Szólj már a mini tündéreidre, hogy hagyjanak békén! Az a bögyöske, ott! – mutatott egy üres pontra a levegőben – folyton molesztál! Kérlek, szólj rá! – nézett rám Kyle.

- Ő, kérlek ne molesztáld - mondtam zavartan.

Nick pedig majdnem bealudt, aztán hirtelen megszólalt.

- Elfolyt a magzatvizem! Atyaég! Siessünk már! – legyezgetett.

Szegény sofőr... Őszintén remélem, hogy nem hívja ránk a diliházat.
 - Figyelj már, tündérke. Beszélhetek veled? 

Fogalmam sem volt, hogy mit szeretne, de hát… Bólintottam, és vártam, hogy mit szeretne.

- Ez olyan nehéz… Öhh, izé… Néhány napja összevesztem az egyik osztálytársammal… - kezdett bele nagy nehezen Kyle. Várj, most én leszek a lelki tanácsadója?!

- Az egész úgy kezdődött, hogy mikor kirándulni voltunk a barátnőivel beszélgettem, és csippent egyet a telefonja, de ő fürdött. Én megnéztem, és az egyik fiútól jött, aki mostanában mindig vele van. Sőt! Nem is látom, hogy bármennyire is megviselné a dolog! Kerül engem. Ma is volt az iskolában egy buli, és akkor ott táncolt mással egy lassú számra! És idegesít! Rohadtul idegesít, hogy az a kis majom folyton rajta lóg! Az egyik szünetben hátulról át is karolta, szóval lehet, hogy járnak, engem meg magasról leszar! – sóhajtott egyet, majd rám nézett. – Szerinted, királynő, valaha meg fog bocsájtani ezért? – kérdezte csillogó szemekkel.

Ez nagyon megrázott. Én egyáltalán nem kerülöm! Ő kerül! Ember! De lehet csak azért fakadt ki így mert részeg, de azt mondják, hogy a részeg ember igazat mond. Elmosolyodtam, és bíztatóan ránéztem.

- Megfog, én tudom! Hisz elvégre én vagyok a tündérkirálynő – bokszoltam bele a vállába, aztán… Láttam, hogy elaludt. Én itt lelkizek, ő meg bealszik. 

A taxi fékezett egyet, és beállt a házunk elé. 

- Ne segítsek, kislány? – nézett rám zavartan a sofőr. 

- Ha megkérhetem, legyen szíves! – mosolyogtam zavartan. 

A nagy unszolásban felébredt mindkettő, és elkezdte fújni a maga baját. Kinyitottam az ajtót, és becipeltük a fiúkat. Leraktam őket a kanapéra, ameddig kifizettem a sofőrt.

Na, kezdődjék a nehezebb rész. Felhúztam Nick-et, és átdobtam a karját a nyakamon. A lábam már most nem akart megtartani ennyi súlyt. Csiga tempóval próbáltam felvonszolni a szobájába, de ő nem is segített.

- A rohadt életbe Nick, segíts már! – nyögtem ki fájdalmasan.

Iszonyat nehéz volt, körülbelül egy perc alatt haladtunk öt centit. Végül feladtam és elengedtem. Hagytam, hogy a földre huppanjon. Másképp próbálkoztam. Megfogtam a lábát, és úgy húztam fel a lépcsőn. Kicsit sajnáltam, mikor minden egyes fok után koppant egyet a feje. De miután nem láttam semmi jelet arról, hogy fájna neki, folytattam, míg végül elérkeztem a szobájáig. Összeszorítottam a fogamat, és nagy nehezen felemeltem, majd bevonszoltam a szobájába. Nem a legszebben dobtam le az ágyára… Felraktam a lábait, és betakartam. Persze elmaradhatatlan, hogy fájdalomcsillapítót ne rakjak ki neki, mert reggel… Szüksége lesz rá.
Visszasiettem Kyle-hoz, de mikor nem volt a helyén, a szívem egy rohadt nagyot dobogott. Észvesztetten kezdtem el rohangálni a lakásban, aztán… Ott feküdt a hűtő előtt. Elkezdtem szólongatni, aztán mikor nem válaszolt, rávágtam egyet a fejére.
- Huh, mi van? – nézett fel rám, s közben az értelem csakúgy sugárzott a tekintetéből.
- Gyere aludni! – kérleltem, mert őt nem akartam vele is úgy járni, mint Nick-kel.
- Veled? – bámult bamba tekintettel, s miután rácsaptam a homlokomra, végre felindult. Még részegen is perverz…
- Várj egy pillanatot, hozok neked gyógyszert és takarót! – néztem rá tekintélyt parancsolóan, s gyorsan lefutottam átöltözni.
Miután ez megtörtént, megágyaztam magamnak a kanapén és elővettem a fiókból a gyógyszert, majd felbaktattam vele Kyle-hoz. Ez valami vicc? Mindig el kell aludnia? Sóhajtottam egyet és leraktam a szekrényre a fájdalomcsillapítót. Ekkor hirtelen megfogta a derekamat, és behúzott maga elé az ágyba.
- Boo maci, úgy hiányoztál! Szeretlek! – motyogta. Ez most vicc?! Álmában cselekszik, nekem meg itt kell maradnom? Megpróbáltam kijutni valahogy, de olyan erősen szorított, hogy lehetetlen volt. Addig mocorogtam, míg egy normális alvópózt találtam.

*Reggel*
Óvatosan kinyitottam a szememet. Amit tapasztaltam, teljesen meghökkentett. Kyle vállán fekszem, és én átölelem, ő is engem. Mi történt itt éjszaka?! Ijedtemben hátraugrottam, de olyan nagyot, hogy egy koppanással értem földet, mire drága alvótársam is felébredt. Hirtelen ő sem értette, hogy mi van. Végignézett magán, majd rajtam, végül megszólalt.
- Mi a franc történt este? – nyelt egy nagyot, mire ránéztem.
- Idióta! Szimplán annyi, hogy lerészegedtél, én hazahoztalak, és mikor betakartalak berántottál magadhoz! Semmi rossz! Hülye! – zúdítottam rá a szóáradatot, de a végére lenyugodtam.
- Már nem is haragszol? – kerekedett el a szeme, mire elmosolyodtam.
- Nem, Boo maci – röhögtem fel, mire ijedten nézett rám.
- Honnan tudsz róla?
- Tudod, illuminált állapotodban beszéltél egy-két dolgot – kacsintottam rá.
Beletellett kis időbe, míg elmagyaráztam neki mindent, utána pedig átmentem átmentem Nick-hez. Szegényt sikerült megijesztenem, szerintem el is süllyedt szégyenében... Hogy ő terhes?
Vegül Kyle hazament, mi pedig bátyámmal csináltunk ebédet.

7. rész: Lázasan, otthon

Sziasztok! Erőt vettem magamon, és nekikezdtem az írásnak! Akit érdekel, hogy mi történt velem, az olvassa tovább, de akit csak a rész érdekel, az hagyja ki a dőlt betűs részt. :)

Ugyebár azt már írtam, hogy válnak a szüleim, de nem ennyi a teljes sztori. Már régebben is voltak bajok, csak akkor apukám tűrt MIATTAM. Anyukám sokszor megcsalta őt, és rengeteg kölcsönbe ugrasztotta bele. Soha nem volt olyan anya-lánya kapcsolatunk. Legtöbbször mikor elmeséltem neki a napi beszámolót, csak a monitorra mosolygott, miközben a férfijával beszélgetett. Ha kimentem a konyhába mikor ő tévét nézett, egyből bement. Amikor még kisebb voltam, elhagyta a száját egy olyan mondat, hogy „Ha te nem lennél, mehetnék szórakozni. Csak púp vagy a hátamon.” Nos, igen, és azért ment el, mert neki hiányzott a szórakozás. Azt mondta, „Inkább a szabadságot választom, minthogy ide még egyszer vissza kelljen jönnöm.” Ez az egész válásos ügy fél évbe fog beletelni, és valószínűleg nekem is le kell mennem a tárgyalásra, meg nyilatkoznom kell, de még nem dönthetem el kivel maradok! Szóval csak reménykedem, hogy maradhatok apukámmal. Köszönöm annak aki elolvasta, remélem megértitek, miért nem írtam olyan sokáig. :)

Mikazuki-chan

Nick nagy nehezen hazacipelt, de én majdnem elaludtam a kezei között. Hülye láz!
- Franc! Komolyan, hogy lehettél olyan szerencsétlen, hogy kétszer is beleestél a folyóba?! – dühöngött. Valamit odadünnyögtem neki, de hogy mit, azt még én sem értettem.
- Oké… Le kell vinnünk a lázadat. Furcsán fog hangzani, de vedd le a ruháidat.
- Hee?! – néztem rá ijedt arccal.
- Nyugalom! Menj be a fürdőbe, és vegyél egy langyos zuhanyt, és az leviszi a lázad! Én nem leszek ott! Idióta - csapott homlokára. Úgy éreztem, hogy a lábaim kezdenek kifutni alólam. Még félálomban voltam, aztán éreztem, ahogy Nick becipel, bedob a fürdőkádba, majd ruhástól rám engedi a vizet! Ez hamar észhez térített, ezért nekiálltam rúgkapálni, így őt nekilöktem a falnak, Nick meg sikeresen lenyomott valamit. Immáron jéghideg víz folyt rám. A meglepődöttségtől egy sikoly hagyta el a számat. Mindenem átázott teljesen. A hajamról csöpögött a víz a hátamra, a ruhám idegesítően tapadt rám. Ahogy elnéztem, testvéremre is jutott víz… Bőven.
- Remélem most már lehűltél! Öltözz át és aludj! A többi az én gondom! – parancsolt rám, s közben beletúrt vizes hajába, majd kiment.
Igyekeztem minél hamarabb lehámozni magamról a vizes ruhadarabokat, mert nagyon irritálták a bőrömet. Miután ez megtörtént, felráncigáltam a pizsamát is. Nekidőltem a falnak, és lehuppantam a földre. Olyan álmos vagyok. Képes lennék akár itt, és most elaludni. De ne a fürdőbe! Olyan… buta vagyok…

Olyan jó itt a vidámparkban! Csak apa, anya, Nick és én. Nevetve futottam a bátyám után, aki próbált lerázni. - Ne kövess már! A kísértetkastélyba úgysem mersz bejönni! – tolta ki rám a nyelvét, majd előre futott. Apró lábaimmal olyan gyorsan futottam utána, amilyen gyorsan csak tudtam. Az ajtó hatalmas volt, s mikor beljebb értem, egészen sötét lett. Magamhoz szorítottam a macimat, és remegő hangon kiabáltam testvérem nevét.

- N-Nick! Merre vagy? Félek! – egyre beljebb haladtam, majd hirtelen vörös fény töltött be mindent. Rettegve sétáltam beljebb, amikor hirtelen valami zaj hallatszott a hátam mögül. 

Megfordultam, de nem volt ott semmi. Majd mikor ismételten előrenéztem, beleütköztem valamibe. Felsikkantottam, amitől hátrahuppantam. Könnyes szemekkel néztem fel.

- Idióta! Ne sírj már mindenen! Csak én vagyok - nézett rám mérgesen, majd sóhajtott egy nagyot. Én lebiggyesztett szájjal néztem rá, s a könnyeim is kicsordultak. 

- Hah... Gyere, találjunk ki innen - fogta meg a kezemet, és húzott előre.

Jó ideje sétálhattunk, amikor egy nagy reccsenés hallatszott. A föld hirtelen kihullott alólunk. Meg tudtam kapaszkodni valahol, és Nick kezét is elértem. Nagyon nehéz volt. Rám mosolygott, majd elengedte a kezemet.

- Viszlát, Hugi - integetett.  

Izzadtan ültem fel az ágyban, és azt vettem észre, hogy Nick nevét kiabálom. Pár másodperc sem tellett bele, testvérem ijedten tépte fel az ajtót, s riadtan szegezte rám a tekintetét.
- Jesszusom, mi történt? – kérdezte.
- Semmi, csak… Rosszat álmodtam. De azért örülök, hogy jól vagy – töröltem meg a homlokomat.
- Miért ne lennék jól? – értetlenkedett.
- Mindegy – hajtottam le a fejemet. – Csak felejtsd el, oké?
Nagy kő esett le a szívemről, mihelyt kiderült, hogy ez az egész egy rossz álom volt. Most már biztos vagyok benne, hogy Nick a legfontosabb ember az életemben, és nem akarom elveszíteni.
- Amúgy, vendégeid vannak – törte meg a csendet Nick.
- Kik?
- Öhm, azok a barátnőid, akik itt voltak a bulin, meg egy srác.
Ledermedtem. Egy… srác? Csak nem Kyle? De nem, ő nem lehet, hisz összevesztünk… Vagy mégis?
Azonnal berohantam a fürdőbe, hogy keressek valami ruhát. Amikor megláttam a tükörképemet, elrettentem. A pizsama felsőm teljesen szét volt nyitódva, a hajam pedig tiszta kóc volt. Milyen bájos.
Perceken belül rendbe hoztam magam, és szélsebesen sprinteltem le a nappaliba.
Hat kíváncsi szempárral találtam szembe szerény személyem. Mikor megláttam Yasment és Bellet, egy mosoly ült ki az arcomra. A harmadik személy pedig… Luca?
Valahogy számíthattam volna rá, hogy nem Kyle lesz az. Mintha egy kicsit csalódott lennék… De nem érdekel! Itt vannak, hogy lássanak, én örülök nekik!
Yasmen könnybe lábadt szemekkel állt elém.
- Neechee! – ugrott a nyakamba. Olyan szorosan ölelt meg, hogy majdnem megfulladtam.
- Jézusom, én is örülök neked, de miért sírsz? – nevettem.
- Tudod, elmesélte a tesód, hogy mit csináltál…
- Miért, mit csináltam? – kérdeztem félénken.
- Hát, Nick azt mondta, hogy mikor ugye leszálltunk a buszból, összeestél, és ő cipelt hazáig. Bent a házban hideg zuhany alá rakott, de megint bekómáltál, aztán elaludtál a fürdőben, ő meg kicipelt onnan, és ott ült az ágyad mellett egész végig nézni, hogy lement-e a lázad – mondta ki egy szuszra, mire nekem tátva maradt a szám.
A szemem sarkából láttam, hogy Nick kissé zavarban van.
- Képzeld, Luca tök jó fej, nem tudom, hogy Kyle mit volt oda – szólalt meg hirtelen Belle, mire az említettre néztem. Szegény Luca-ról teljesen el is feledkeztem. Nick kiment valami nasiért és innivalóért a vendégeknek. Lehuppantam Luca mellé a fotelbe.
- Hétfőn tudsz jönni? – érdeklődött a „bokszos srác”.
- Még nem tudom, remélem.
- Juj, tényleg, hétfőn suli buli lesz, szóval ha nem jössz Nicole, én sem megyek – biggyesztette le a száját Yasmen.
- Suli buli? – csillant fel a szemem.
- Aha. Az iskola minden évben megrendezi. Tök jó szokott lenni. Csini ruhák, sok kaja, zene, diszkó, és néha valakik alkoholt is szoktak becsempészni. Mondjuk az nem jó – húzta el a száját Belle. Csillogó szemekkel figyeltem, míg barátnőm beszélt.
- Ne aggódjatok, addigra meggyógyulok! – tartottam fel a hüvelykujjamat.
- Ebben a buliban az is jó, hogy nem muszáj kísérővel menni! Szóval akár hárman is mehetünk! – sipákolt Yasmen.

Egy órát még beszélgettünk, aztán mindenki hazament. Örülök, hogy Bellék megkedvelték Lucat.
Hétvégén igyekeztem meggyógyítani magamat, és vezekelni Nick-nek. Szombaton megbeszéltük a lányokkal, hogy hétfőn suli után hozzám jönnek, és együtt megyünk. Izgatottan feküdtem le aludni, és vártam a holnap reggelt. Bár egyvalami elszomorított. Kyle. De én aztán nem fogok miatta búslakodni, ha nem keres, én se fogom!
Betrappoltam a fürdőbe, majd fogkefével a számban masíroztam. Az egyébként meg nagyszerű, hogy estére bolondulok meg. Kiöblítettem a számat, majd két kopogás után átmentem Nick szobájába.
- Mit akarsz? – húzta fel a szemöldökét. Kínosan feszengtem, mert azért még nagyon nem kértem tanácsot sohasem testvéremtől.
- Tudod, összevesztem Kyle-lal a kiránduláson… Azóta nem beszéltem vele, és tökre ideges vagyok – nyögtem ki, de nem néztem bátyám szemébe, inkább a kezemet vizslattam. Kissé hátrahőkölt, de pár perc gondolkodás után megszólalt.
- Szard le.
Mozdulatlanul néztem rá. Most komolyan, mire számítottam? Sóhajtottam egy nagyot, és valami teljesíthetőt kértem.
- Gitározol nekem valamit? Nem tudok aludni – néztem rá boci szemekkel. Elmosolyodott, majd előhurcolta a gitárját.
- Emlékszel, hogy mikor kérted utoljára ezt? – kérdezte, mire én elgondolkodtam. Láttam magam előtt a kiskori önmagamat, ami azt kéri: „Bátyus, kérlek, játssz nekem valamit! Naa! Légy szíves!” A visszaemlékezés után nevetve néztem Nickre, majd bólogattam.
Ugyanazt a számot játszotta el, mint akkor. Nem is tudom, hogy nem vettem észre, hogy Nick milyen fontos is nekem. Mosolyogva hajtottam álomra a fejemet, és már nem is voltam szomorú Kyle miatt.

Helyzetjelentés

Sziasztok!

Rossz hírrel jöttem, de sajnos családi okok miatt egy ideig nem hozok új részt. A szüleim válnak, de ez nem egy könnyű sztori... Ha nagyon erőlködnék most az írással, nem lenne jó vége. Se kedvem nincs hozzá, sem erőm. Nagyon össze vagyok törve, ne haragudjatok. Igyekszem felépülni, remélem mihamarabb olvashattok!

Mikazuki-chan

6. rész: A kirándulás

Üdv mindenkinek! ^^ Megérkeztem a következővel, jó olvasást! :D

Mikazuki-chan

Reggel kipihentem ébredtem fel. A hétvégem nagyon túlzsúfolt volt, Nick-nek kellett kaját csinálni és vásárolni. Sőt, miután megnyugtattam, hogy nem fog nélkülem éhen halni, feltakarítottam a házat, mert ameddig a drága bátyám egyedül lesz… Hát, majd kiderül, de remélem, nem barmolja szét az egészet, mert kiherélem.

Felszerelkezve, indulásra készen indultunk el az iskolához. Mikor odaértünk, már voltak ott páran. Oda akartam menni hozzájuk, de megakadályozott az, hogy a bátyám a kezem után nyúlt, és visszahúzott.

- Ne hagyj már itt! Éhen fogok halni nélküled! – kérlelt, mint egy óvodás kislány.

- Vettem már kaját, és csináltam is! Ha elfogy, ott a bolt, hagytam pénzt! – szűrtem ki a fogaim között.

- De te vagy a nő! Te takarítasz, te főzöl – sorolta, mire bennem felment a pumpa.

- Ha csak ezekért fogok hiányozni, fogadj cselédet! – mondtam kicsit hangosabban, mire többen is erre fordultak. Mérgesen megfordultam, és már emeltem a lábamat, hogy odamenjek a többiekhez, de ekkor olyan történt, amire nem számítottam.

- Hiányozni fogsz Nee… Nélküled üres a ház, és hogy mos nincsenek itt anyáék, még jobban - suttogta lehajtott fejjel, amire nekem tágra nyíltak a szemeim, és elmosolyodtam. Belenyúltam a zsebembe, és megmarkoltam a dugi édességemet. Megpördültem a tengelyem körül, majd Nick kezébe nyomtam.

- Tessék! Egy kis boldogsághormon! – kacsintottam. – Viszont most tényleg megyek! Szia, Nick!

Nekidőltem a falnak, és vártam. Azt nem tudom, hogy kire, vagy mire, de az mindegy. Nagyon meglepett Nick viselkedése. Nem hittem volna, hogy ezt ki fogja mondani. Kíváncsi vagyok mi lesz, mikor hazamegyek. Viszont telefonon biztos, hogy beszélni fogok vele, hogy megtudjam, nem halt-e még éhen. Gondolatmenetemet megszakította az, hogy valaki leült mellém.

- Helló Nicole! – mosolygott Luca.

- Ó, hali – néztem fel rá, mert vagy 2 fejjel kisebb voltam nála. 

- Adj egy teló számot, szeretnék veled beszélni a kirándulásotok ideje alatt is, ha nem gond – dobott be egy macsó mosolyt. Előkotorásztam a telefonomat a sok pakk közül, majd átadtam Lucának. Megcsörgetett, így az ő száma is bele került az enyémbe.

Elbeszélgettük az időt, közben megérkezett mindenki. A busz is beparkolt a suli elé, ezért megfogtam a táskámat, ami nagyobb volt, mint én, és elindultam a busz felé. Luca kivette a kezemből őket, és odaadta a sofőrnek.

- Köszi, de addig kibírtam volna elcipelni – mosolyogtam rá. Ő csak legyintett egyet. 

- Leléphetnél már, bokszos srác – hallatszott a hátunk mögül, én pedig elkerekedett szemekkel néztem Kyle-ra. 

- Pff, nyugodj le, haver! Cső Nicole, jó szórakozást! – integetett, alakja beleolvadt a többi diák közé.

- Stresszes vagy, Kyle? – néztem rá összehúzott szemekkel.

Belle-ék odajöttek hozzám, és berángattak a busz leghátuljába.

- Ne lökődjél már, a faszom beléd! – hallatszott Kyle hangja. Szegény nem látta, hogy Mrs. Berg ott állt mögötte. 

- Szóval Kyle, azt mondod, hogy szeretnél velem egy faházban lenni? Természetesen megengedem! Sőt, még itt, a buszon is ülhetsz mellém! 

Berg-nek oltári nagy humora van, ezzel a beszólással elérte azt, hogy az egész busz szakadjon a nevetéstől.
Az egész út vidáman telt, és a buszsofőr természetesen nagyon örült neki, mikor nekiálltunk énekelni. Hamar leugrabugráltunk a buszról, s miután a csomagjainkat is megkaptuk, végigpásztáztuk szemünkkel az erdőt, ahol leszünk 4 napig. Folydogált ott egy folyó, aminek kifejezetten örültünk.
Yasmenékkal kerültem egy faházba, s miután mindenki lepakolt, leültünk, s hallgattuk Mrs. Berg-et.
- Gyerekek! Így, az első napra azt találtam ki, hogy mi lenne, ha csapatversenyt tartanánk, de – emelte fel az ujját – a csapatokat nem barátság szerint választom! Nagyjából elosztjuk az erőviszonyokat! – mosolygott, mire morgolódás támadt. Szegény nem sejtette, hogy most sokan magukban hova is küldték.
Végül 3 fiúval kerültem egy csapatba. Attól a perctől kezdve, mikor meghallottam a verseny szót, megkergültem. Belém hasított a vágy a győzés iránt, pedig, ez csak egy játék. Az első feladat a fáramászás volt. Hah! Ez ismerős nekem! A 3 srác úgy nézett rám, mint egy őrültre. A három kismalac, és a farkas. Milyen csodás párosítás.
- Megyek fát mászni! – jelentettem ki, s mikor elkezdődött, gőzerővel kezdtem magamat feljebb juttatni. A végén már csak arra eszméltem fel, hogy elég magasra jutottam, de ez még nem volt elég!
- Nicole! Elég már! A végén még feljutsz a legtetejére! Nyertetek! Csak állj már meg! – kiabált fel osztályfőnökünk. Durcásan kezdtem leereszkedni, és mikor épségben földet értem, egy megkönnyebbült sóhaj hagyta el Mrs. Berg száját.
- Gratulálok. Nicolék csapata megnyerte az első versenyszámot.
Amilyen jól indultunk, utána szörnyű vereséget szenvedtünk. Térdre rogytam, mert egyszerűen megsemmisített a tudat, hogy vesztettünk. Maximalista volnék?
- H-hé, Nicole, hagyd abba ezt a gonosz aura kibocsájtást! – néztek rám ijedten. Felálltam, és gyilkos szemekkel néztem rájuk.
- Nem gondoljátok, hogyha jobban beleadtatok volna mindent, nyerhettünk volna? - kérdeztem ijesztő hangon. Sőt, a képzeletemben még a szemem is világított. Ijedtükben el akartak futni, de utánuk futottam. Valahogy voltak olyan szerencsétlenek, hogy ellöktek, így beleestem a folyóba. Ott hasaltam a vízben és az egész ruhám elázott. Most már biztos vagyok benne, hogy ijesztően nézhettem ki, mert remegve néztek rám. Éppen le akartam őket szidni, amikor egy kiáltást hallottam.
- Zöld! Úristen, zöld neki! – mi van? Mi zöld? Lenéztem. A melltartóm… Zöld. Teljesen átlátszott az egész. Siettem be a faházba, de sajnos páran megláttak, ráadásul valakik hirtelen odakapták a kezüket az orrukhoz, ugyanis dőlt belőle a vér.
Kapkodva vettem át az új ruhát, és a táskámban felkutattam az egyik dugi csokimat.
Elment az idő, s hamar beesteledett. Miután jóéjszakát kívántunk mindenkinek, nekiálltunk készülődni a fürdéshez. Bevállaltam, hogy megyek utolsónak. Addig gyorsan összeszedtem a cuccokat, és megdobtam Nick-ket egy SMS-sel.

„ Szia Nick! 

Remélem még nem haltál éhen, és a ház is egyben van! Jó éjt!

Nicole”

Ahogy felszabadult a fürdő, elfoglaltam. Gyorsan lehámoztam magamról a ruhákat, s élveztem, ahogy a víz tisztára mossa a testem. Törölközővel megszárítottam magamat, majd felvettem a fehérneműket, és visszavettem feléjük a fürdőköpenyt, hogy fogmosás közben ne piszkoljam össze magam. Mikor öblítettem a számat, brekegést hallottam mögülem. Ijedten fordultam meg. Ott állt. Ő. A béka.
- Maradj csak ott, kishaver – gondoltam magamban. Persze, nem hallgatott rám, egyre közelebb jött. Ahogy hátráltam, sikerült seggre esnem. Ő elrugaszkodott, és ráugrott a lábamra. Akkorát sikítottam, hogy szerintem még anyáék is meghallották. Minél jobban próbáltam lerázni, annál jobban kapaszkodott. Belle-ék ijedten tépték fel az ajtót. Ők sem mertek hozzányúlni, ezért nem történt semmi sok. A béka pedig már egyre feljebb mászott, s már a hasamnál járt. Visítoztam egyfolytában, mire többen is bejöttek. Végül Kyle leszedte rólam, és örültem, hogy vettem fehérneműt a köpeny alá, mert a lábaim teljesen szét voltak tárva, és a melltartóm is kivillant egy kicsit. Hálálkodtam neki egy sort, hogy megmentett a gonosz békától.
Immáron pizsamában feküdtem az ágyamon, amikor csipegett egyet a telefonom. SMS-em jött, Luca-tól. Hmm, szóval máris hiányzok?

Sokáig elbeszélgettünk a „bokszos sráccal”, de ettől függetlenül reggel kipihenten ébredtem fel, azt leszámítva, hogy teljesen megfordultam az ágyon, az egyik lábam lelógott a földre, a kezem a fejem fölött helyezkedett el. Bájos reggeli én. Csodás. Mivel a többiek aludtak még, ezért halkan beslisszoltam a fürdőbe, és csináltam valami emberi formát magamnak. Miután a nagy hajzuhatagomat sikerült a fésűvel kócmentessé tenni, magamra kaptam egy egyszerű melegítőt, meg egy pólót, és gyorsan, de óvatosan elhagytam a kunyhót. Leguggoltam a folyó elé, és belemártottam az egyik ujjamat. Hirtelen egy mondat hallatszott a fejemben. „Leléphetnél már, bokszos srác.” Miért volt ilyen dühös? Komolyan, nem értem. S mintha meghallotta volna, hogy róla gondolkodtam, varázsszóra megjelent mögöttem.

- 'Reggelt, Nicole – ásított.

- Neked is – dörzsöltem meg a szemem.

Még elbeszélgettünk egy kicsit, aztán lassacskán előbújtak az emberek a faházakból. Mára egyféle szabadnapot jelöltek ki, ezért legtöbben elmentek a dolgukra. Kb. olyan 10-en ottmaradtunk „Felelsz, vagy mersz?”-et játszani. Törökülésben leültünk, egy nagyobb kört alkotva.

Elég jó dolgok sültek ki, de mikor Kyle mert, teljesen ledöbbentem azon, amit csinálnia kellett.- Puszild meg Nicole orrát – még meg sem történt, de szerintem elég vörös színem lehetett.
- Ne! Én ebben nem vagyok benne… N-ne! – tiltakoztam, de már késő volt, egyre közelebb jött, és, és... Megtörtént.
- Mi van Nicole, meleged van? – röhögtek a többiek. De ne emlékeztessetek rá! Úgy még vörösebb leszek!
A játék végére rengeteg dolog történt. Volt, akin már nem volt póló, volt, akinek tejszínhabos volt a szája, és még sorolhatnám.
Estefelé kint álltunk a folyópartnál, ami tök idilli jelenet volt. 10 diák a naplementében, fújja a szél a hajukat… Persze, ez nem maradt sokáig, mert valamelyik idióta fiútársaság nekirohant a folyónak, de löktek minket magukkal! Amilyen szerencsétlen és esetlen voltam, csak én estem bele újra! Remek… Remélem a héten még tüdőgyulladást kapok.
- Éretlen barmok! – fújtattam, s trappolva indultam el a faházunk felé. Mivel elég késő volt, feleslegesnek tartottam átöltözni, ebből kifolyólag a zuhanyzó felé vettem az irányt. Felvettem a cicás pizsamámat, beleléptem a mamuszomba, s fáradtan dőltem le az ágyra. Csak a plafont bámultam. Teljesen kiürült a fejem, mint a matekórákon. Két szobatársam szinte betörték az ajtót, s rohamozták meg a fürdőszobát.
Mindketten bágyadtan huppantak le mellém.
- Hallod, megharagudtál Kyle-ra az orr puszi miatt? – tudakolódott ásítva Belle.
- Dehogy! – nevettem fel. – Az csak egy buta játék volt – legyezgettem zavartan.
Majdnem bealudtak mellettem, ezért a helyükre zavartam őket, majd álomra hajtottam fejemet.
Kipattantak a szemeim, mikor valaki rázogatta a vállamat. Két barátnőm alakját véltem felfedezni a sötétben.
- Nicole! Valami egyfolytában dörömböl, kaparászik az ablakon – nyökögte vékony hangon Yasmen.
- Hány óra van? – dörzsöltem meg szemeimet.
- Éjfél – húzták el a szájukat.
- Ah… Jó-jó, kimegyek, és megnézem mi az – sóhajtottam. Magamra rángattam a felsőmet, beleléptem gyorsan a cipőbe, s kiléptem a hideg éjszakába. Bőröm a hideg levegő miatt azonnal megborzongott. Sötétség fedett mindent, kissé ijesztő volt. Csak a baglyok huhogását, és tücskök ciripelését lehetett hallani. Elindultam valamerre, hogy megbizonyosodjak a felől, nincs itt semmi, vagy senki. Pár perce sétálgathattam 5 perce, mikor egy ág megreccsent mögöttem. A rémálmaim egyike. Egyedül az erdőben, és valami mögöttem van. Hirtelen megfordultam, de semmi. Még egy reccsenés. Sikítottam volna, ha nem fogják be a számat. Ijedtemben kapálóztam, s megtettem mindent, hogy kiszabaduljak. Támadóm hirtelen szembefordított magával, de keze még mindig a számra tapadt. Mutatta, hogy ne szólaljak meg, majd lassan leemelte a kezét számról.
- Mondd Kyle, te teljesen megőrültél? Azt hittem, valami őrült gyilkos kószál erre! Eszednél vagy? Idióta! – fakadtam ki teljesen, suttogva. Halkan felröhögött, majd beszélni kezdett.
- Berg úgy horkolt, hogy nem bírtam tovább. Aludni nem tudok, és unatkoztam.
- Mi van, ha nem én jövök ki? – húztam mosolyra a számat.

- Á, csak te vagy olyan lökött, hogy éjfélkor kijössz egyedül lámpa nélkül a sötét erdőbe... – mondta egy pimasz mosollyal a száján.

- Pff, akkor vissza is megyek! – tettettem felháborodásomat, s nagy szerencsémre megcsúsztam a vizes leveleket, így nem kellett sok ahhoz, hogy hanyatt essek. Kyle még épphogy utána kapott a kezemnek, így visszahúzva engem. 

- Komolyan, mi van veled? Ez hányadik esésed lett volna? – kérdezte felhúzott szemöldökkel.

- A harmadik – sütöttem le a szememet.

- Vagy – gondolkodott el – csak azért csinálod, hogy mindig elkapjalak, ugye? – húzogatta szemöldökét egy idióta grimasz kíséretében. 

- Hülye – nevettem el magam. A hátamat nekitámasztottam az egyik fának, és óvatosan lecsúsztam. Kyle helyet foglalt mellettem. Több perces csend következett be.

- Nem akarsz visszamenni? – kérdeztem halkan, de mikor oldalra fordítottam a fejemet, azt vettem észre, hogy Kyle totálisan bealudt. Lassan elkezdett dőlni oldalra, s mivel én voltam ott, a feje a vállamra esett. Sóhajtottam egyet, s felhúztam a lábaimat. Komolyan, nem gondoltam volna, hogy itt fogok lenni, messze a faházaktól, Kyle-lal. Majd hirtelen eszembe jutott valami, és olyan hirtelen ültem fel, hogy szegény bóbiskoló társam felébredt rám.

- Huh? Mi az? – kérdezte zavartan.

- Belle és Yasmen! Mondtam nekik, megnézem, hogy mi van kint, és valószínűleg azóta is várnak rám – csaptam a homlokomra – gyere!

Ész nélkül rohantunk vissza, nem kis zajt csapva. Lihegve érkeztünk meg. Integettem, s óvatosan benyitottam a faházba remélve, hogy már alszanak. Két kíváncsi szempár fogadott.

- Mi tartott ilyen sokáig? 

- Körbenéztem távolabb is, hogy megbizonyosodjak róla, hogy tényleg elment – mosolyogtam kínosan.

- Nicole… - sóhajtott Belle. – Láttunk Kyle-lal – fonta össze a kezét maga elől.
- Hehe, hehehe – feszengtem. – Az úgy volt, hogy kimentem… - kezdtem bele.
- Láttunk mindent – legyintettek. A megkönnyebbüléstől egy sóhaj hagyta el a számat.
- Na, spuri aludni, álmos vagyok – biggyesztette le a száját Belle. Rávetődtem az ágyra, és megpróbáltam újra pihenni.
Reggel karikás szemeimet néztem szomorúan a tükörben. Kyle, ezért még megdöglesz!
Felcibáltam magamra minden ruhát, és kikecmeregtem a fürdőből. Kotorásztam kicsit a táskámban, mire megtaláltam a dugi kajámat. Vagy 5 csokit bedöngöltem, plusz egy nyalókát. Éljen a reggeli étkezés. Utána fogat mostam, és hirtelen rám jött a tüsszenhetnék. Tuti, hogy ez a fürdés miatt van. Lebiggyesztettem a számat, s szomorúan huppantam le az ágyamra. Úgy döntöttem, zaklatom kissé Nick-et. Haha!
„Nick! Eltévedtem az erdőben, és nem találok ki! Reggel óta itt vagyok! Félek! „
Egy ördögi mosoly kíséretében pötyögtem ezt a rövid üzenetet. Pár perc múlva érkezett a válasz.
„Jézusom, jól vagy?! Annyira izgulok most, hogy röhögök. Jobbal próbálkozz, hugi!„
Tátott szájjal meredtem a kijelzőre. Mi az, hogy nem veszi be?! Grr! Még egyet csipogott a telefonom.

„Unatkozok, bokszos lány. Gyere már vissza, nincs aki Lacey-t lerendezze! Ez így uncsi. Siess vissza Nicole! Xx Luca„

SMS-eztem vele egész nap, de mondtam neki, hogy órán nem kéne, de ő szó szerint letojta.
Le kellett vonulni, ebédelni nekünk szalonnát kellett sütni.
- Csinálják a nők a főzést! – kurjantotta be valaki. Egy csapat gyilkos szemű lány meredt rá, így inkább visszavonult. Miután megsült, mindenki vadul kezdte habzsolni.
Utána drága lakótársaim felfedezték a dugi édességeim, így osztozva ettük meg az egészet. Kipukkadt hasakkal dőltünk hátra.
Közben végig Luca-val csevegtem, de úgy döntöttem elmegyek zuhanyozni, és utána folytatom.

Hallottam egy másik hangot is rajtuk kivűl, szóval valakit áthívtak. Gyorsan megszárítottam magam, felkapkodtam a ruháimat, s kiindultam a többiekhez. Nem várt látvány fogadott. Kyle az ágyamon ült, és a telefonom volt a kezébe. Mikor meglátott, annyira megijedt, hogy leejtette, de utánakaptam, s megláttam, mit is nézett annyira. Az SMS-t, Luca-tól.
„Siethetnél már vissza, nincs kit megmenteni! De komolyan. Már hiányollak! :D Csóközön: Lucaaa„
Mérgesen néztem Kyle-ra, majd a kezébe dobtam a telefont.
- Tessék! Mit akarsz még tudni, hm? Elolvashatod az összeset, ha ennyire kíváncsi vagy!
- Pff, kösz nem! – dobta vissza.
- Most mit vagy úgy oda? Nekem kéne besértődnöm, hogy elolvasod az üzeneteimet! – emeltem fel akaratlanul is a hangomat.
- Látom, jól elvagy a bokszos sráccal. Szerintem egy köcsög.
- Mégis miért ne beszélhetnék vele? Ennyi erővel veled se beszélhetnék! Arról meg, hogy ki a köcsög, inkább nem vitázok! – a mondat végére egészen kiabáltam már. Ő megpördült a tengelye körül, kiindult, s jól becsapta maga után az ajtót. Futva utánamentem, s odaordítottam neki.
- Te csak ne csapkodd az én faházam ajtaját! Csak én csapkodhatom! – vágtam be teljes erőből.
- Hohó, mi van itt, gyerekek? Nyugodjatok le! – csitítgatott Mrs. Berg. Trappolva visszamentem, s bebarikádoztam magam, s próbáltam aludni.
Az utolsó napon nem történt semmi, leszámítva azt, hogy teljesen megfáztam. Elég fagyott volt a hangulat, Kyle-lal azóta nem beszéltem semmit. Mikor hazafelé buszoztunk, úgy jött ki, hogy én ültem egyedül. De nem problémáztam, elfoglaltam mind a két ülést, és tájékoztattam Nick-ket arról, hogy hazafelé tartunk.
Alig tudtam nyitva tartani a szemem az út során, többször kirázott a hideg is. Ha ez az miatt van, mert az idióták miatt beestem a folyóba, kinyírom őket.
Kínkeserves percek teltek el, mire leparkolt a busz a suli előtt. Nick természetesen már ott állt.
- Sziaa! – öleltem meg, amit viszonzott is. Nem fog most már éhen halni. Haha.
- Milyen volt? – tudakolózott.
- Az eleje jó. A vége szörnyű – sütöttem le a szememet. Végül el kellett neki mesélnem az egész sztorit. Az út közepe felé jártunk, amikor aztán a térdeim nem bírták, én pedig kis híján összerogytam. Nick fogta meg a derekamat.
- Te jó ég! Lázas vagy! – fogta meg a homlokomat. Nagyon nem voltam magamnál, ezért az ölébe vett, és úgy vitt haza.